Amikor a formátum szűkebb, mint a gondolat

Vannak beszélgetések, amelyek nem rövid válaszokra, hanem tágas térre vágynak. Kérdések, amelyek nem csupán egy-egy kommentnyi reflexiót hívnak elő, hanem egész rendszereket mozdítanak meg bennünk, tudást, emlékezést, kételyt, és a párbeszéd örömét. A közösségi felületek, bár inspirálóan közvetlen terek, nem mindig alkalmasak arra, hogy az ilyen gondolatok teljes valójukban kibonthatóak legyenek. A karakterlimit, a vizuális forma és a gyors reakciókra épülő ritmus gyakran leszűkíti azt a mélységet, ahová egy-egy kérdés vezethetne.

Ezért döntöttem úgy, hogy a beszélgetés, amely ott indult - egy hozzászólásban, egy villanásnyi gondolatban -, itt folytatódjon tovább. Nem azért, mert fontosabb, mint bármely azt megelőző, hanem mert másmilyen. A felvetett kérdés: miért érvényesek ma is a mítoszok, hogyan ismerték régen az elme működését, mennyivel előrehaladottabb és fejlettebb a mai tudásanyagunk a régiekhez képest, nem egyszerű válaszokat kíván. Hanem tisztázást. Kibontást. Párbeszédet.

Az alábbiakban tehát egy olyan gondolatmenet bontakozik ki, amely nem közösségi felület-kompatibilis. És ha olvasás közben új kérdések születnek, az csak megerősítése annak, hogy jó helyen járunk: ott, ahol a beszélgetés nem lezár, hanem kinyit.

[...] számomra azért különösen izgalmasak a mítoszok, mert régen nem ismerték úgy az emberi test és elme működését, mint most, és a mítoszokon keresztül kaptak magyarázatot az emberek. Ez persze nem feltétlenül szó szerint és racionálisan adott valid magyarázatot a világ jelenségeire, valamint az élet és halál kérdéseire, hanem szimbolikusan, és (ez a legizgalmasabb) a mai napig érvényesen. [...]." 

Valóban kevesebbet tudtak volna a régi világban, "nem ismerték úgy az emberi test és elme működését, mint most"?

Dehogynem ismerték! Sőt!

A modern tudomány gyakran feltételezi, hogy csak azután kezdtük érteni az elme működését, miután felfedeztük az idegsejteket, az EEG-t, a neurotranszmittereket vagy az MRI-t. Ez a nézőpont azonban súlyosan leegyszerűsíti az emberismeret történetét. Az a tény, hogy valamit nem kvantifikálunk, nem jelenti azt, hogy ne ismertük volna. Sőt: az elme működésének sok aspektusát korábban finomabb érzékkel ismerték fel, mint azt a laboratóriumok mai műszerei képesek érzékelni.

A kínai orvosi rendszer például már több ezer éve különbséget tett shen, yi, zhi, hun és po között. Ezek mind az elmetudat működésének különböző aspektusait jelölték: gondolat, akarat, emlékezet, álom, ösztön, érzelem. Ezeket nem elkülönített rendszerekként, hanem funkcionális egységként kezelték, összekötve a szervrendszerekkel és az időritmusokkal. A mai pszichoneuroimmunológia (PNI) pontosan ugyanezt kezdi feltárni, egészen pontosan azt, hogy az elme, a test és az immunrendszer nem különálló, hanem szabályozott, komplex visszacsatolási hálózat.

A tibeti "bön" hagyomány és a buddhista pszichológia évezredeken át tanulmányozta a figyelem, az emlékezés, a projekció, az önérzet, az illúzió és az éntapasztalat működését, ezekből alakult ki a lojong és dzogcsen meditációs rendszere, amely nem más, mint kognitív tréning. Ma ugyanezeket a funkciókat az idegtudomány a frontális lebeny kontrollmechanizmusain keresztül próbálja feltérképezni.

A görög orvosi-pszichológiai hagyomány - különösen Galénosz és a későbbi arab világban Avicenna (Ibn Sina) - részletesen leírta az affektív állapotokat, a test-lélek kapcsolatokat, a melankóliát, mániát, fóbiákat és az álomképek értelmezését. Ezek megfigyeléseik alapján rendszert alkottak, és nem voltak kevésbé érvényesek, mint a mai DSM-5 kategóriarendszer, legfeljebb más ontológiai alapokra épültek.

A mítoszokban, különösen a Gilgames-eposzban, az Ozirisz-Ízisz történetben vagy a Bhagavad-Gítában az elme működésének teljes spektruma megjelenik: gyász, ambivalencia, moralitás, emlékezés, disszociáció, döntési dilemmák, belső harc, átváltozás, integráció. Ezek nemcsak szimbolikus tartalmak, hanem olyan archetipikus rendszerek, amelyek neuropszichológiai szinten is értelmezhetők (amygdala, prefrontális kéreg, insula, tükörneuronok, anterior cinguláris kéreg stb.).

A mai tudomány tehát nem feltalálja az elme értelmezését, hanem gyakran visszaigazolja azt, amit korábban az ember tapasztalatilag, interperszonálisan, szimbolikus nyelvben vagy megfigyeléssel már felfogott. Csak ma MRI-ben látjuk azt, amit korábban az álmokon, mítoszokon, szertartásokon vagy verssorokon keresztül fejeztünk ki. Hozok erre élő példákat is.

Az első pszichológiai traumaábrázolás mélyebb tudásszerkezete: a Gilgames-eposzban

A Gilgames-eposz nem csupán egy mítosz, hanem az emberi psziché első összetett irodalmi térképe. A történet keletkezése i.e. 2100 körülre tehető, és sumér–akkád nyelven íródott. Ez a mű nemcsak az irodalomtörténet legrégebbi fennmaradt eposza, hanem olyan pszichológiai és neurobiológiai mélységeket hordoz, amelyek még ma is meglepően pontosan írják le a gyász, a trauma és az identitásvesztés állomásait. A történet középpontjában Uruk királya, Gilgames áll, aki legjobb barátja, Enkidu halála után mély lelki krízisbe zuhan, és elindul egy hosszú, befelé forduló, egzisztenciális és spirituális útkeresésre.

Miután Enkidu meghal, Gilgames összeomlik. A gyászreakciója klasszikusan leírható a mai pszichológia szempontjából is. Az identitásának egy része elveszett, hiszen Enkidu a pszichés tükröződése, társa, árnyéka volt. Gyásza során szembesül a saját halandóságával is, és ez elindít benne egy kontrollvesztett, félelemmel és elkerüléssel teli folyamatot. A mai diagnosztikai rendszerekben, például a DSM-5-ben, ezt a fajta krízist akut gyász-zavarként vagy elhúzódó gyászként kategorizálnánk. A viselkedése tökéletesen megfelel egy poszttraumás stresszreakció egyes típusainak is, különösen az elkerülő, menekülő coping-stratégiák formájában.

A történetben Gilgames útra kel. Áthalad a sötétség kapuin, elveszíti a fényes ruháit, és elhagyja mindazt, ami korábban őt jelentette. Ezek a képek nemcsak irodalmi szimbólumok, hanem megfeleltethetők a mai idegtudomány nyelvén is. A sötétségbe való belépés a limbikus rendszer túlaktiválódásával, a disszociációs állapot kialakulásával azonosítható. A ruhák elporladása, az identitás lefoszlása a prefrontális kéreg funkciócsökkenésével írható le, amelyet a trauma hatására az agy prioritásvesztésként észlel. A társadalmi szerepek leépítése azt mutatja, hogy Gilgames a szociális struktúrákból is kilép, azaz az önmeghatározás egy teljes lebontásán megy keresztül. Az örök élet fája és a kígyó szimbóluma pedig a túlélés, az ösztön, az agytörzsi archaikus válaszrendszerek leképeződése, amelyet ma a fenyegetettségi válaszok automatizmusával azonosítunk.

Az a feltételezés, hogy az ókori világ mítoszai csupán a tudás hiányában keletkeztek, valójában súlyosan torzítja azt, amit a sumér–akkád civilizációk a test, az elme és a psziché működéséről tudtak. A Gilgames-eposz tanúsága szerint már akkoriban is ismerték a test-lélek kapcsolatok mélységét. Az úgynevezett démonikus zavarokat nem feltétlenül természetfölöttinek, hanem funkcionális egyensúlyzavarnak értelmezték. Megfigyelték a sápadtság, a rémálmok, az álmatlanság és a belső összeomlás tüneteit, és ezekre rítusokon, beszéden, szertartáson keresztül adtak választ. Ezek a módszerek a mai pszichoterápiás és narratív feldolgozási módszerek ősei. A történet végén Gilgames elfogadja a halált és hazatér, ez a narratív ív nemcsak irodalmi zárás, hanem valódi feldolgozási szakasz, amely megfeleltethető az Elisabeth Kübler-Ross által leírt gyász öt fázisának. A tagadás, düh, alkudozás, depresszió és elfogadás szekvenciája tökéletesen visszaköszön Gilgames útjában.

A mai idegtudomány fényében világosan látjuk, hogy az eposz történetében megjelenő belső változások neuropszichológiai szinten is leírhatók. Az Enkidu halálát követő szakaszban az amygdala aktiválódik, és folyamatos stresszreakcióban tartja Gilgames szervezetét. A prefrontális kéreg, amely a döntésekért, logikai strukturálásért és önreflexióért felelős, a traumahatás miatt részben kikapcsol, amit a narratív szöveg a zavarodottság, céltalanság és az önazonosság elvesztésének képein keresztül ábrázol. A testre és belső érzetekre irányuló figyelem - amit ma interocepcióként írunk le - szintén felerősödik. Ezek mind azt eredményezik, hogy Gilgames a szöveg szerint nem tudja megérinteni a világot, nem talál értelmet sem a múltban, sem a jövőben. A terápia, amely ebben a kultúrában a történetmesélés, azaz az eposz újramondása volt, valójában narratív neuroplaszticitási folyamatot indított be. A történet végigmondása - vagyis a trauma integrálása egy narratív keretbe - megegyezik azzal, amit ma „trauma-narratív újraszövésnek” nevezünk a poszttraumás stresszzavar gyógyításában.

Azt gondolni tehát, hogy a mítoszok a kevesebb tudás termékei, valójában a legmélyebb korai tudások lebecsülése. A sumér kultúrában nemcsak ismerték az ember belső struktúráinak működését, hanem képesek voltak azt szimbolikus nyelven, integráltan és rendszerszinten ábrázolni. Az, hogy nem mai tudományos szavakkal tették ezt, nem jelenti azt, hogy ne értették volna. Épp ellenkezőleg: sokkal holisztikusabban látták az embert, mint ahogyan a mai tudomány gyakran részeire bontva kezeli. Gilgames története tehát nemcsak egy hősi mese, hanem az emberi lélek első tudományos térképe. És ha ma újra olvassuk, nem mítoszként, hanem pszichoneurobiológiai esettanulmányként is tekinthetünk rá.

Jöjjön a következő példa, Ízisz és Ozirisz - a test regenerációjának ősi modellje, és a sejtszintű újraépülés szimbóluma

Az egyiptomi Ízisz és Ozirisz mítosza a halál és újjászületés archetípusos története, amely nemcsak spirituális tanításként értelmezhető, hanem olyan test- és biológiai szintű megfigyeléseket is hordoz, amelyek a mai regenerációs orvoslásban és sejtszintű biológiában is relevánsak. A történet szerint Oziriszt meggyilkolja testvére, Széth, feldarabolja a testét, és a darabokat szétszórja Egyiptom különböző pontjain. Ízisz, Ozirisz felesége, összegyűjti ezeket a darabokat, újra összerakja a testét, életet lehel belé, és megszüli Hóruszt.

Ez a történet egyfelől természetesen a halál utáni élet szimbolikája, másfelől viszont olyan megfigyelés és értelmezés is, amely figyelemre méltó részletességgel írja le a regeneráció logikáját. A test darabokra hullása megfeleltethető a sejtszintű szétesésnek, a sejtek elhalásának, amely az élet végéhez vagy traumához kapcsolódik. A test újra összerakása pedig megfeleltethető a regenerációs biológia azon mechanizmusainak, amelyek során a szervezet a sejtvesztés után képes bizonyos mértékig önmaga újjáépítésére. Ez a mai napig kutatott jelenség, amelyet a regeneratív medicina, az őssejtbiológia és a sejtképződés mechanizmusai vizsgálnak.

A történet középpontjában nemcsak a biológiai újjászületés áll, hanem az az aktus, amely során a szeretet, a figyelem, az összegyűjtés és az újraalkotás révén a test ismét „élhetővé” válik. Ízisz szerepe ebben a folyamatban kulcsszereplő: ő a gyógyító, a beavatott, aki érti a test rendjét. Ez a funkció megfeleltethető a gyógyítói archetípusnak, de egyben annak a szimbolikus személynek is, aki tudja, hogyan kell az életet visszahívni a szervezetbe. Az, hogy Oziriszből - a darabjaira hullott testből - újra élő entitás válik, megfelel a biológiai újraszerveződésnek, amelyet a mai orvostudományban homeosztázisnak, autoregulációnak, vagy sejtes reparációnak nevezünk.

Különösen izgalmas, hogy a mítoszban Ozirisz testének tizennégy darabját gyűjti össze Ízisz, ami megfeleltethető a holdciklus tizennégy növekvő és tizennégy csökkenő napjának. A szimbólum tehát egyben egy ciklikus rendszeridőt is tartalmaz, amely a biológiai ritmusokkal - mint például a menstruációs ciklus vagy a cirkadián ritmus - egybeeső struktúrát közvetít. Az egyiptomiak tehát nem csupán „meséltek” a test feldarabolásáról, hanem egy finoman strukturált, biológiai és kozmológiai mintát kódoltak szimbólumokba, amit ma a kronobiológia és biológiai ritmuskutatás területén vizsgálnak.

Az Ízisz–Ozirisz történet tehát nem pusztán vallási vagy filozófiai üzenetet hordoz. Inkább tekinthető egy komplex, több szinten értelmezhető narratív programnak, amelyben az emberi test, a halál, a gyógyítás és a regeneráció összekapcsolódnak egy modellben, amely ma is visszhangzik a tudományos kutatásokban. A szöveg nemcsak képi metaforákkal dolgozik, hanem olyan szemléletet tükröz, amely a testet és lelket nem elválasztva, hanem egységesen, ciklikusan, és funkcionálisan értelmezi. Ebben az értelemben a mítosz nem a tudatlanság terméke, hanem egy alternatív tudásnyelv, amely olyan rétegeket közvetít, amelyek tudományos szempontból is relevánsak és ma is értelmezhetők.

A sárkányölő mítoszok - azaz az ősi félelemneurobiológia és az agytörzsi leküzdés archetípusa

A különböző kultúrák sárkányölő történetei - akár Szent György és a sárkány, akár a magyar népmesék hősei - egy közös idegrendszeri tapasztalat archetípusát őrzik: a félelem, az ösztönös védekezés, és a belső küzdelem szimbolikus ábrázolását. Ezek a történetek nem véletlenül mutatják be a hőst úgy, hogy alászáll a sötét barlangba, ott szembenéz a rettenetes lénnyel, majd miután azt legyőzi, felemelkedik, és megszabadítja a népet vagy megkapja a királykisasszonyt. Ez a struktúra mélyen összefügg az idegrendszer veleszületett válaszaival, különösen az agytörzs és a limbikus rendszer működésével.

A barlang motívuma a tudattalan mélystruktúrájának, illetve a limbikus rendszer sötét, archaikus tereinek megfelelő szimbólum. Amikor a hős belép ebbe a térbe, az agy az ismeretlen, fenyegető ingerekre ad ösztönös válaszokat - például a menekülés, lefagyás vagy támadás késztetését - aktiválja. A sárkány maga az agytörzsi szintű, reptilián szimbólumként értelmezhető ösztönös rettegés: tűzokádó, hüllőszerű lény, amely gyakran a halált vagy a lélek elvesztését testesíti meg. Ez a szimbolikus kép megfelel a kortikális alatti rendszerek ősfélelmi reprezentációjának.

A sárkány legyőzése nem csupán fizikai győzelemként értelmezhető, hanem egyfajta idegrendszeri önszabályozásként is. A hős - akár tudatosan, akár ösztönösen - képes visszanyerni az uralmat a testi reakciói felett. Ez megfelel a paraszimpatikus rendszer visszacsatolásának, amikor a vészreakció után a test újra belép a nyugalmi állapotba. Ez az idegrendszeri állapotváltás a mai pszichofiziológiai modellekben a polivagális elmélet keretében értelmezhető: a veszély és a biztonság közötti átállás kulcsa a vagus ideg áthangolása.

A történet íve - alászállás, harc, felemelkedés - párhuzamba állítható az egyéni trauma-feldolgozás folyamatával. A pszichotrauma hatására az agy alsóbb szintjei aktiválódnak, és a személy visszazuhan a kontrollvesztett, ösztönalapú működésbe. A sárkány ebben az értelemben a trauma szimbolikus képe. A harc azt jelképezi, amikor az egyén szembenéz a rettegéssel, a bénító emlékekkel, és megküzd velük. A győzelem pedig nem más, mint az újraszabályozott idegrendszer, a visszanyert autonómia.

A magyar népmesei hármas próba vagy a fokozatosan egyre több fejű sárkányokkal való küzdelem valójában a szakaszos idegrendszeri habituáció modellje. Először az idegrendszer pánikol, majd gyakorlás, ismétlés és szabályozás során egyre nagyobb kihívásokat képes elviselni. Ez a folyamat az expozíciós terápiák alapja a mai klinikai pszichológiában, ahol a fokozatos találkozás a félelem tárgyával újraszövi a szorongás terhelt idegpályákat.

A sárkány tehát nem mesei díszlet, hanem az agytörzsi félelem szimbolikus képe. A hős nem azért győz, mert erősebb, hanem mert megtanulja szabályozni a testét és az idegrendszerét. A mítosz nem pusztán erkölcsi példa, hanem egy archaikus neuropszichológiai tanítóeszköz, amely a viselkedéses önszabályozás és a túlélési mechanizmusok ősi nyelvén beszél. És épp ezért, ma, amikor újra keressük, hogyan lehet félelmeket kezelni, szorongásokat oldani, és a testünkkel újra kapcsolatba lépni, talán ismét hallanunk kell a sárkány legendáját - nem mint mesét, hanem mint idegrendszeri térképet.

Egy kicsit eltávolódva a mítoszoktól, a régi tudomány alapzatok felé, példaként hozhatjuk a maja naptárt és az időritmusokat, mely tulajdonképpen kronobiológiai tudásrendszer egy ősi kultúrában

A maja naptárrendszer, különösen a Tzolk'in és a Haab' ciklusai, nem csupán kronológiai eszközök voltak, hanem az idő minőségi dimenzióit is modellezték. E kultúra felfogásában az idő nem lineáris volt, hanem ciklikus és energetikailag meghatározott, ahol minden napnak saját karaktere, ritmusa és testi-lelki jelentése volt. Ez az elképzelés meglepően közel áll a modern kronobiológia által feltárt bioritmusokhoz és a cirkadián szabályozás neurobiológiai működéséhez.

A Tzolk'in 260 napos ciklusa - amelyet spirituális és gyógyászati célokra is használtak - megfeleltethető bizonyos emberi sejtmegújulási ciklusoknak, hormonális hullámzásoknak és idegrendszeri adaptációs szakaszoknak. A Haab' 365 napos ciklusa pedig - a napév modellezése mellett - olyan hosszú távú viselkedéses, immunológiai és pszichés ciklusokra utalt, amelyek például a szezonális affektív zavarokat vagy az anyagcsere-ingadozásokat is befolyásolják.

A maja papok képesek voltak megjósolni viselkedésbeli, közösségi vagy egészségi változásokat az idő ritmusai alapján. A modern tudományban ezek a folyamatok a szuprachiasmatikus mag (SCN) működésével hozhatók összefüggésbe, amely az emberi hipotalamuszban található és az egész szervezet napi ritmusait szabályozza a fényingerek alapján. E központi pacemaker mellett azonban vannak perifériás órák is a májban, a vesében vagy épp az immunsejtekben, melyek szintén szinkronizálódnak - hasonlóan ahhoz, ahogy a maja világképben minden nap és testtáj kapcsolatban állt egymással.

A maja időszemlélet tehát egy korai rendszerszemléletű neuropszichobiológiai tudásforma volt, ahol az idő nemcsak múlásként, hanem testi-lelki működésként is megjelenik. E naptárrendszerben az ember nem független az időtől, hanem annak élő, ritmusra hangolt résztvevője. A modern kronobiológia ma ugyanarra a következtetésre jut: ha a napi, havi, évszakos biológiai ritmusaink megsérülnek, pszichés és testi működésünk diszregulációja következik be. Így válik világossá, hogy a maja időszemlélet nem babona, hanem olyan tudásrendszer lenyomata, amelyet a mai neurobiológia újrafelfedez. Más szavakkal, de ugyanazon törvényszerűségekkel.

Az egyiptomi lélekmérés, a szív súlya és az affektív-kognitív igazság szimbolikája

Az egyiptomi Halottak Könyvében szereplő egyik legismertebb jelenet a „szív mérlegelése” - az a rituális folyamat, amelyben Anubisz, a halottakat vezető isten, a szívet egy tollpihével méri össze, miközben Thot jegyzeteli az eredményt. Ez a jelenet nem pusztán vallási kép vagy túlvilági ítélet szimbóluma, hanem egy olyan affektív-kognitív komplexum mitikus megfogalmazása, amely az emberi tudatosság integritását teszi próbára.

A szív az egyiptomiaknál nemcsak érzelmi, hanem intellektuális szerv is volt: a gondolkodás, akarat és erkölcsi döntés központja. A mai idegtudományban ez megfeleltethető a prefrontális kéreg, az anterior cinguláris kéreg és az insula együttes működésének, amelyek az affektív döntéshozatalért, morális érvelésért és önreflexióért felelősek. Amikor a szív „könnyűnek találtatik”, az nem csak a bűnök hiányát, hanem a szabályozott idegrendszeri működést, az érzelmi koherenciát és az igazság belső konzisztenciáját is jelenti.

A mérlegelés aktusa ma megfeleltethető a metakognitív monitorozásnak, azaz annak a képességnek, hogy az egyén képes saját döntéseinek, érzéseinek, belső szándékainak észlelésére és értékelésére. Ez a neuropszichológiai szinten olyan működésekhez köthető, mint az általam a korábbi posztokban gyakran emlegetett default mode network (DMN) aktiválása, a belső élmények narratív feldolgozása, vagy a dorsomedialis prefrontális kéreg szociális kódolása. A mitikus mérleg tehát nem egy túlvilági gépezet, hanem az emberi tudatba ágyazott belső bíró képe. Aki képes „könnyű” szívvel élni - azaz nem elnyomni, hanem szabályozni, nem kiszorítani, hanem integrálni a belső affektív tartalmakat -, az biológiai és pszichés szinten is stabilabb lesz. Az egyiptomiak nem a szív kizárólag erkölcsi „tisztaságát” mérték, hanem a mentális és érzelmi egyensúlyát, vagyis azt, amit ma rezilienciának, koherenciának és adaptív idegrendszeri válaszkészségnek nevezünk.

A sámánutazás és a módosult tudatállapotok idegi leképezése sem más, mint a gyógyítás archetipikus szolgálata

(*Bár, ezt a világot méltatni a hazai szigorított drogtörvények miliőjében, lehet, hogy balga dolog :)*)

A sámánutazás, mint archaikus tudáshordozó technika, nem pusztán kulturális vagy spirituális rítus volt, hanem mélyen gyökerező neuropszichofiziológiai állapotváltozás. A sámán, aki révülésbe esett, olyan idegrendszeri átálláson ment keresztül, amely során a normál éber tudatállapotból transzállapotba jutott. Ez az állapot az EEG-frekvenciák változásával, a thalamo-kortikális kommunikáció újraszerveződésével, valamint az agytörzsi és limbikus struktúrák fokozott aktivitásával járt. Fontos hangsúlyozni, hogy ez a folyamat sohasem öncélú volt, nem az egyéni eksztázis keresése, hanem egy közösségi szolgálat keretében történt: a sámán a beteg vagy a közösség pszichés és testi egyensúlyának helyreállítását célozta. (Vagy célozza a mai napig távoli kultúrákban.)

A mai tudomány ezt módosult tudatállapotként (ASC - altered states of consciousness) ismeri, és különösen a default mode network (DMN) dezaktiválódása, a laterális prefrontális kéreg gátlása, valamint a limbikus rendszer fokozott részvétele jellemzi. A DMN „elhallgatása” lehetővé teszi, hogy a belső képek, emlékek, archetípusos szimbólumok és affektív tartalmak előtérbe kerüljenek, miközben az időérzékelés, énérzékelés és térbeli tájékozódás megváltozik.

Ez a neuropszichológiai mechanizmus ma is hasznosítható terápiás keretek között. A modern pszichoterápiás kutatások, különösen a trauma- és szorongáskezelés területén, egyre gyakrabban alkalmazzák az irányított imaginációt, hipnoterápiát, vagy éppen a pszilocibin-alapú kezeléseket - utóbbiakat szigorúan kontrollált környezetben. A Netflix „Fantastic Fungi” című dokumentumfilmje többek között bemutatja, hogyan inspirálta a természetes hallucinogének alkalmazása az emberi agy újfajta működésmódját: mely nem pusztán belső élmények elérésére, hanem a kognitív plaszticitás, az empatikus nyitottság, a kreatív problémamegoldás és a közösségi tudat fejlődésére is hatással volt. E hipotézis szerint ezek az élmények elősegíthették a kulturális evolúció fontos fordulópontjait.

A sámán tehát a mai lebutított közhiedelemmel ellentétben nem „betép”, hanem idegrendszerét egy bizonyos cél érdekében átállítja, ez a cél pedig a másik ember gyógyulása. Az ősi közösségekben a sámán szerepe pontosan ezért volt szent és központi: a beteg ember pszichés struktúrájához való hozzáférés nem mentális diagnózison vagy viselkedési leíráson alapult, hanem szimbolikus kommunikáción és archetipikus térképeken keresztül történt. Az efféle „pszicho-mítoszi navigáció” a mai értelemben megfeleltethető a projekciós terápiáknak, az aktív imaginációnak vagy akár a neurofeedbackre épülő tudatállapot-módosító gyakorlatoknak.

(Itt rövid, de kihagyhatatlan kitekintőként kiemelném, hogy fontos különbséget tenni a között, amit az ősi tudáskultúrák képviseltek, és amit ma neurofeedback tréningek címén kínálnak. Bár a neurofeedback egy validált tudományos módszer, amely az agyhullámok visszacsatolt szabályozásán alapul, sok esetben laikusok, egészségügyi vagy pszichológiai képzettség nélkül kínálnak efféle szolgáltatásokat. Ez nemcsak a hatékonyságot, hanem a morális kereteket is kérdésessé teszi. Az, hogy „a sámánnak se volt orvosi diplomája”, nem szolgálhat érvként, hiszen a sámán - vagy a magyar hagyományban a táltos, a javasember, vagy a gyógyító - hosszú évek tanulásával, közösségi beavatási rendszeren keresztül vált azzá, aki. Nem mindenki lehetett sámán, nem mindenki lehetett gyógyító a régi társadalmakban sem. A magyar hagyományban például a „tudósember” kifejezés is használatos volt, amely nem pusztán misztikus tudást, hanem gyakorlati gyógyító, meteorológiai, földrajzi, sőt, pedagógiai ismereteket is jelentett. Az ő tudásuk nem csupán tapasztalati volt, hanem hosszú megfigyelésen, közösségi validáción és gyakorlati eredményességen alapult. A mai orvosbiológiai és kognitív tudományok ezeket a működési elveket sokszor csak most kezdik újraértelmezni és laboratóriumi körülmények között igazolni.

hogyan a sámánréteg is évszázadok, generációk alatt választódott ki és képeztetett ki, különleges idegrendszeri érzékenység, álomlátó vagy hallucinációs készség, a természettel való kapcsolat és a mások javára való szolgálatkészség alapján,  úgy ma sem elegendő egy rövid tréning vagy tanfolyam ahhoz, hogy valaki neurofeedback-kel, hipnózissal vagy módosult tudatállapotokkal dolgozzon más embereken, hiszen ezek az eljárások mélyen belenyúlnak az idegrendszer működésébe. Ez súlyos etikai és neuropszichológiai kérdéseket vet fel.)

A sámánutazás tehát nem pusztán mitikus „lelki utazás”, hanem neurobiológiai valóságban rögzíthető tudatállapot, amely során az idegrendszer újfajta hálózati konfigurációba kapcsol, megnyitva az utat olyan információk, emlékek és önreflexív élmények felé, amelyek a racionális tudat számára elérhetetlenek lennének. Az ősi kultúrák ezt tapasztalatilag tudták - a mai tudomány pedig kísérletes úton igazolja.

A mítoszhoz való kapcsolódás sem önkényes. A sámán nemcsak egyéni úton járó ember volt, hanem mitikus tér bejárója, annak a térnek, amelyben a közösségi tudattalan tartalmak megjelennek és átdolgozhatók. A sámánutazás során látott szimbólumok és alakok - például alvilágjárás, lélekvisszahívás, belső szörnyek legyőzése - olyan pszichodinamikai tartalmakat jelenítenek meg, amelyeket a mai pszichoanalitikus és transzperszonális terápiák is alapvetőnek tartanak. Így tehát a sámánok révülése nem öncélú eksztatikus állapotot jelentett, hanem ősi, neurobiológiailag megalapozott, közösségi célú gyógyító aktust, amit a mai tudomány eszközeivel értelmezni és részben rekonstruálni is képesek vagyunk.

A "józan paraszti ész", avagy a régi világ komplex tudáskészlete és a paraszti bölcsesség neuropszichológiai jelentősége

Amikor az ősi tudásformák értékét vizsgáljuk, hajlamosak vagyunk a spirituális és mitológiai síkra redukálni ezeket, miközben figyelmen kívül hagyjuk azt a tényt, hogy a mai tudomány számos alappillére - így a neuropszichológia, a csillagászat, a matematika vagy az időritmus-kutatás - éppen ezekben az ősi világkép-rendszerekben gyökerezik. Nem csupán a mítoszok vagy a sámánok révén öröklődött tudás számított, hanem a hétköznapi ember, a parasztember megfigyelésalapú, gyakorlati intelligenciája is, amely a komplex rendszergondolkodás, az idegrendszeri adaptáció és az alkalmazott tudományosság mintapéldája.

Egy parasztember - különösen a középkorban vagy a kora újkorban - nemcsak földművelő volt. Egyetlen ember értett a meteorológiai jelek olvasásához, égtájak és szélirány alapján navigált, ismerte az állatok viselkedési mintázatait, gyógyító növényeket használt, kertészeti és ökológiai rotációkat alkalmazott, csillagképekhez igazította a vetést és az aratást, számolt holdciklusokkal, és felismerte a talaj kémiai állapotát is anélkül, hogy a „kémia” vagy a „biológia” kifejezést ismerte volna. Mindehhez hozzátartozott egy hihetetlen finomra hangolt ritmusérzék, térérzékelés és időstrukturálási képesség, amely a ma ismert végrehajtó funkciók (executive functions) - például a munkamemória, kognitív rugalmasság és gátláskontroll - természetes használatára épült.

A korai matematikai rendszerek (például a babiloni vagy egyiptomi számrendszerek) alapjai a természeti mintázatokból származtak: a hold fázisai, a nap mozgása, az ujjaink száma vagy a mezőgazdasági ciklusokból levont következtetések. Ez a fajta megfigyelésalapú struktúraalakítás ugyanazokat az agyi területeket aktiválta, mint a mai matematikai problémamegoldás során: a bal oldali intraparietális sulcus (IPS), a dorsolaterális prefrontális kéreg és az anterior cinguláris kéreg.

Hasonlóképp, a korai csillagászat sem öncélú elméleti tudomány volt, hanem a túlélés és a ciklikus életstruktúrák szervezésének eszköze. A csillagképek alapján történő időkezelés és előrejelzés egy összetett időbeli orientációs képességet feltételez, amely szorosan összefügg a hippokampusz és az entorhinális kéreg működésével, azaz az emberi emlékezet, tájékozódás és jövőre irányuló tervezés biológiai alapjaival.

Mindebből az következik, hogy a paraszti tudás nem „egyszerűségében volt bölcs”, hanem épp ellenkezőleg: olyan természetes, komplex rendszerszemléletet testesített meg, amelyet a modern tudomány sokszor csak bonyolult technológiai eszközökkel tud feltérképezni. A neuropszichológia tehát nem új, mesterséges irány, hanem a régi tudások belső szerkezetének újraértelmezése, egyfajta visszatekintő tudományos megerősítése annak, amit az emberi megfigyelés, tapasztalat és közösségi tudásképzés már évszázadokkal ezelőtt is működtetett.

A korai emberi kultúrák tudásrendszerei, mint amilyen a Gilgames-eposzban kifejeződő pszichológiai feldolgozás, nem pusztán szimbolikus, spirituális reprezentációk voltak. Valójában olyan komplex idegrendszeri leképezések, amelyek a mai neuropszichológia és neurobiológia több elméletének alapját képezik. Az archetipikus mintázatok nemcsak kulturális lenyomatok, hanem visszatükröződései az emberi agy működésének: a narratív feldolgozás, a veszteségek integrációja, a poszttraumás fejlődés vagy a kötődési dinamika mind-mind jelen vannak ezekben a történetekben, jóval azelőtt, hogy a modern tudomány nyelvet talált volna rájuk.

A Gilgames-féle tudás nem volt elszigetelt. A hétköznapi életben is létezett egy rendkívül fejlett, integrált tudáskészlet, különösen a már említett paraszti világban. A magyar parasztember, akinek nem volt semmilyen formális iskolázottsága, gyakran egyszerre volt építész, meteorológus, orvos, gyógynövényismerő, állattenyésztő, csillagász, időmérő, az év ritmusát és a természeti ciklusokat pontosan ismerő, talajtanász és lelkipásztor. Az a fajta kognitív komplexitás, amely ezekhez a feladatokhoz szükséges volt, rendkívüli agyi rugalmasságot, memóriakapacitást, térbeli és kauzális gondolkodást, valamint anticipációs készséget követelt meg.

Ha a konkrét példákon keresztül vizsgáljuk, még világosabbá válik, milyen neuropszichológiai mélységeket mozgattak ezek a hétköznapinak tűnő, ám valójában magas szintű adaptív döntések:

- A kémény építése például nem egyszerű fizikai munka volt: figyelembe kellett venni a szélirányt, a huzathatást, a füst elvezetésének nyomásdinamikáját, az anyagok eltérő hőtágulását és szigetelési képességét. Ez nemcsak kézügyességet, hanem termodinamikai és térbeli gondolkodást is igényelt.

- A vetési időpontok meghatározása szintén nem puszta rutinból történt. A parasztember az égboltot figyelte, észlelte a madárvonulásokat, a holdciklusokat, a talaj állagát, a hajnali harmat intenzitását, s ezekből komplex következtetéseket vont le. Ez prediktív kogníciót, memóriát, és több szenzoros csatorna szimultán feldolgozását feltételezte, amit ma „multiszenzoros integrációnak” nevezünk.

- A legeltetés és állatorvosi beavatkozás, például patarepedés kezelése, tőgygyulladás megelőzése vagy ellési komplikációk kezelése olyan élettani ismereteken alapult, amelyeket szájhagyomány és empirikus megfigyelés révén sajátítottak el. Ezek nemcsak az állatokkal való kapcsolati intelligenciát, hanem biomechanikai és hormonális folyamatok ismeretét is magukban hordozták.

- A házépítés - tájolással, hőmérsékletkiegyenlítéssel, fényviszonyokkal, a füst és meleg levegő útjának pontos számításával - olyan matematikai és fizikai műveleteket igényelt, amelyeket nem formalizált egyenletekkel, hanem analógiákon, térbeli reprezentációkon, sokéves tapasztalaton és mentális leképezésen keresztül hajtottak végre.

- Az erdei favágó vagy a méhész is többtényezős ökoszisztémában dolgozott, ahol ismerni kellett a mikroklímát, a fajspecifikus viselkedési mintákat, a termőidőket, a virágzás ritmusát. Ezt ma „ökológiai intuíciónak” hívnánk, ami a neurokognitív térképalkotás, a prefrontális kéreg és a hippokampusz magas fokú együttműködését igényli.

- És végül: a szülés levezetése vagy betegségek gyógyítása - például fűzfakéregből való lázcsillapító főzet készítése - olyan farmakognóziai ismereteken alapult, amelyekhez a mai fitoterápia és gyógyszergyártás is visszanyúl. A hatóanyagok ismerete nem analitikus úton történt, hanem érzékszervi megfigyelés, kipróbálás, és hosszú távú visszacsatolás alapján. Ez a „hosszú távú kontingencia-feldolgozás” egyik formája, ami ma is az agykéreg tanulási folyamataiban játszik szerepet.

 paraszti tudás tehát nemcsak praktikus volt, hanem idegrendszeri értelemben is kiemelkedően komplex. A modern tudomány ezeket a folyamatokat ma külön-külön kutatja - neuroökonómiától a szociális kogníción át a prediktív feldolgozásig -, míg a régi ember ezekben egyszerre volt jelen, és nem különálló modulokként, hanem egységes tapasztalati tudásként kezelte őket. Ezért volt hatékony.

Az ősi kultúrákból kiemelhetőek még ide vonatkoztathatóan a hajózás, csillagászat és számítások neurokognitív alapjai is

A hajózás, különösen a tengeri navigáció, az emberi kognitív rendszer egyik legösszetettebb alkalmazása volt már az ókorban is. A mai GPS-alapú rendszerek előtti időkben a tájékozódás a csillagok állásán, a Nap és a Hold mozgásán, a szél irányán, a hullámok ritmusán és a madarak viselkedésén alapult. A tengerészek olyan, ma már részben elveszett, de akkor rendkívül fejlett térbeli-vizuális és szekvenciális memóriára, időérzékelésre és logikai összefüggésekre épülő rendszereket használtak, amelyeket csak évek gyakorlata és intergenerációs tudásátadás fejlesztett mesterszintre. Neuropszichológiai szempontból ezek a műveletek elsősorban a parietális lebenyt (térbeli feldolgozás), a hippocampust (navigáció és térbeli emléknyomok), valamint a prefrontális kérget (előretervezés, következtetés) aktiválták. A térképezés és útirány kiszámítása valós időben zajlott, gyakran absztrakt fogalmak (idő, irány, távolság) mentális manipulálásával, amit a mai kognitív tudományok is a magas szintű exekutív funkciók közé sorolnak.

A babiloniak ékírásos táblákon rögzítették a csillagok ciklusait és bolygók mozgását, nem csupán csillagászati érdeklődésből, hanem azért, mert ezek alapján tervezték meg az ültetést, az aratást, és a hosszabb utakat is. A csillagászat tehát gyakorlati célokat szolgált, miközben az agy precíz idői és vizuális feldolgozási rendszerét edzette, így fejlesztve a ritmusérzéket, a prediktív gondolkodást és az időzített cselekvés képességét.

A matematika - azaz a mértékegységek, szögek, törtek, súlyok és arányok kezelése - az ókori Egyiptomban például elengedhetetlen volt a Nílus áradásainak kiszámításához és a földek újraosztásához. Ezekhez nem elegendő a számolás puszta technikai elsajátítása; komoly mennyiségi fogalmi gondolkodásra, analógiás következtetésekre és szabályalkotásra volt szükség, amely a frontális lebeny magasabb rendű működését aktiválta.

A magyar paraszti társadalomban az időjóslás csillagállások alapján, vagy a holdtölte szerinti vetés-aratás szintén e megfigyelési tudás és szabályfelismerés rendszerében működött. Az analitikus gondolkodás, amelyet sokan csak a modern tudományossághoz kötnek, már ezekben az ősi rendszerekben is kimutatható volt, csak más formában.

Különösen érdekes, hogy ezek a megfigyelések sokszor precízebbek és alkalmazhatóbbak voltak a lokális viszonyokra, mint a modern meteorológiai előrejelzések, mert a tanulásuk során nem elvont, hanem személyes tapasztalati tanulás zajlott. A prefrontális kéreg, a szenzoros asszociációs mezők és a mezolimbikus jutalmazó rendszer közös aktivitása révén ezek az információk beépültek a túléléshez szükséges készségek közé. Mindebből következik, hogy az ősi emberi tudásrendszerek, bár nem rendelkeztek MRI-vel vagy EEG-vel, olyan szintű idegrendszeri működésre és tanulási formákra épültek, amelyeket ma is használunk, csak más keretek közt. A modern tudomány tehát nem felülírja a régit, hanem kódolt formában újraértelmezi azt.

Az ősi tudásrendszerek, bármennyire is archaikusnak tűnnek ma, nem irracionális hiedelemvilágok maradványai, hanem az emberi agy komplex, kontextusban gondolkodó és előrejelző képességeinek kulturális megnyilvánulásai. Amikor ma neuropszichológiáról, neurobiológiáról és kognitív rugalmasságról beszélünk, valójában sok esetben annak a természetközeli, évezredeken át csiszolt, figyelmen és következtetésen alapuló emberi működésnek adjuk a modern terminológiai kereteit, amely egykor a mezőkön, a csillagok alatt vagy egy egyszerű kemence mellett született meg.

Ezért amikor a régi kultúrák tudását integrálni próbáljuk a modern oktatásba, terápiába vagy akár retorikai iskolák gyakorlatába, nem misztifikálnunk kell azt, hanem felismerni benne az idegrendszer által hordozott és feldolgozott valóság mély struktúráit. Mert az emberi agy - legyen szó ősi parasztemberről vagy mai előadóról - ugyanazzal a kapacitással figyel, tanul, következtet, emlékezik és kapcsolódik.

Utószó a mítoszokról - nem a kevesebb tudás, hanem "másfajta" tudás nyelve

Sokan gondolják úgy, ahogyan a fenti, témát felvezető kérdés is sugallja, hogy a mítoszok az emberiség korai tudatlanságának szükségszerű termékei voltak, afféle szimbolikus kapaszkodók, amelyeken keresztül a világ meg nem értett jelenségeire próbáltak választ adni. Ez a megközelítés azonban - bár érthető - félreérti a mítoszok természetét. Nem arról van szó, hogy az emberek nem ismerték a test és elme működését, hanem arról, hogy más nyelven ismerték. Nem analitikus boncolás és biokémiai paraméterek formájában, hanem élményként, kapcsolatrendszerként, ciklusokban, térben és ritmusban.

A mítosz nem a tudomány előtti világ „meséje”, hanem a rendszerezett tapasztalat metaforikus lenyomata. Olyan nyelv, amely nem elrejti, hanem hordozza a valóság összetettségét, csak nem redukálja azt képletekre. A mítosz narratív struktúrája - például a hős útja, a beavatás, az alvilágjárás, a kettős világképek - olyan belső pszichoneurológiai szerveződésekre épülnek, amelyek ma is jelen vannak az emberi idegrendszer működésében. A trauma, a veszteség, a regeneráció, a moralitás, az igazságérzet, ezek mind neurobiológiailag is értelmezhető folyamatok, és a mítoszok ezekre építettek sokszor pontosabban, mint a mai pszichológiai diagnosztikai kategóriák.

A mítosz nem azért érvényes ma is, mert túlélte az időt, hanem mert soha nem vesztette el érvényességét. Az ember ugyanaz a jelentéskereső lény maradt, és bár az eszközei változtak, a struktúrái - agyi, érzelmi, társas szinten - nem. A legizgalmasabb nem az, hogy ezek a történetek mit „magyaráztak meg”, hanem hogy mit tartottak fontosnak megérteni. Mert végső soron nem az információ mennyisége, hanem a figyelem minősége az, ami tudássá nemesül.