A gyászoló kívülről olyan, mint egy mozdulatlan referenciaérték az univerzumban. Mindenki más mozog, halad, éli az életét, és közben ott van valaki, aki megállt. Ez egyszerre életidegen és zavaró. Az emberi társas viselkedés egy implicit narratívát követ: „lépj tovább,” „építkezz újra”, „nyiss ki”, „találj valakit”. Mintha a trauma egy roadmap mentén haladna, és ha az illető nem tartja a tempót, akkor egy bugos szoftverré válik a társadalom szemében, amit valaki folyton meg akar „javítani”.

De mi van akkor, ha az a mozdulatlanság nem is mozdulatlanság? Mi van, ha belül, a psziché finoman rétegződő dimenzióiban olyan mértékű metamorfózis zajlik, hogy kívülről csak azért tűnik statikusnak, mert a világ nem képes érzékelni azokat a pszichodinamikai töréseket, amik odabent végbemennek? A gyász nem stagnálás, hanem egy sajátos pszichológiai entrópia. Egy belső rendszer, amely folyamatosan átrendezi önmagát, ahol a neurokémiai egyensúlyvesztés és az érzelmi átrendeződés olyan belső viharokat generál, amelyek kívülről egyfajta statikus csendként érzékelhetőek.

Az emberi kapcsolatok egyik legmélyebb paradoxona, hogy a szeretetből fakadó törődés gyakran kontrollmechanizmussá alakul. Az aggódás nem más, mint a bizonytalanság feldolgozásának kollektív rituáléja – egy módja annak, hogy azok, akik fontosnak tartanak minket, definiálható állapotba helyezzenek. Megfejthető struktúrát akarnak látni ott is, ahol csak tapinthatatlan folyamatok léteznek. A gyászt mindenki úgy akarja „megoldani”, mintha egy lineáris folyamat lenne. De a gyász nem egy folyamat, hanem egy állapot. Egy új létforma, amelyben újra kell definiálni a világ struktúráit, az idő érzékelését, a térhez való viszonyt. 

A társadalom arra kondicionál minket, hogy a gyásznak vége kell legyen. Hogy egy adott ponton „túl kell lépnünk” rajta. De mi van, ha a gyász nem valami, amit meghaladunk, hanem valami, amit integrálunk? Mi van, ha az ember nem klasszikus értelemben lép tovább, hanem megtanulja a veszteséggel együtt működtetni az életét? Talán a legfontosabb kérdés nem az, hogy elmúlik-e, hanem hogy milyen új narratívát építünk köré. Mert végül is az egész erről szól: a jelentések újrarendezéséről. Az élet újraértelmezéséről.

Ha ennek az értelmezésnek egyik segítő pillére az, hogy a baráti beszélgetéseinkre kiszakított időt tovább mélyítsük és perspektivikusan tovább szélesítsük írásbeli rétegekkel, akkor legyen.

A névválasztás nem szeszélyből született. Nem puszta szóképi játék, hanem pozíció. Egy állapot kijelölése, amelyben egyszerre vagyok cselekvő, elszenvedő, figyelő, érintett, révész és utas. Kharón kompja nem az elmúlásról szól, hanem az áthaladásról. A görög mitológia révésze nem csupán átszállít, hanem elválaszt és végérvényesít. A folyó, amely a két világ között húzódik, nem puszta földrajzi akadály, hanem az emberi tapasztalat legősibb töréspontja. Az a pillanat, amikor valami már nem a régi, de még nem az is új.

A világ szerint az átkelésnek van egy kijelölt ideje. A fájdalomnak ciklusai, a veszteségnek feldolgozási szakaszai vannak, és ha eltelik egy bizonyos idő, az embernek már máshol kell(ene) tartania. Az elme szereti az egyenes vonalakat, a lezárható folyamatokat, azokat a történeteket, amelyek végül mindig konklúzióba torkollnak. Az élet azonban nem mindig ennyire determinisztikus. A kompom már jó ideje elindult – mozgása a hozzám közelállók számára többnyire mégis láthatatlan. Hiszen barátaim azt mondják, megrekedtem. Hogy a révésznek már rég el kellett volna indulnia velem a túlsó part felé, már rég visszaérhettem volna, hogy az út, amelyen járok, túl hosszú, hogy a sodrás helyett a stagnálás tart fogva.

De mit jelent egyáltalán az átkelés? Az utam folyamatos oszcilláció „volt és van” között. Paradox módon egyszerre vagyok az, aki elindul, és az, aki visszatér. Mindeközben velem halad a fiam is. Aki még annyira kicsi, hogy nem választhatta meg velem tart-e vagy sem. Akinek létezésében minden bizonytalan tapasztalat végül referenciaponttá szublimálódik. Ezért a mozgásom az ő mozgását is meghatározza. Ahogy én tájékozódom ebben a térben, úgy formálódik az ő valósága is; megértésem az ő kognitív térképeinek vonalvezetése lesz. A komp igazi terhe a feleségem, akit mind a ketten elveszítettünk. Akinek helyet kell találnom a túloldalon és visszatértem után a régi parton is, amely már soha sem lesz ugyanaz. 

A mások időérzéke szerinti stagnálásnak ható lassúság nem megtagadása annak, ami történik, hanem annak a bizonyossága, hogy átkelés nélkül nincs új kezdet. A retúr átkelés pedig egy folyamat, amelyet meg kell élni. Az ember nem attól kel át, hogy erővel áthúzzák a kollektív időérzékelés hálóján, mintha a gyász egy társadalmilag szinkronizált tranzitfolyamat lenne. Hanem attól, hogy az ember maga érti meg az átkelés természetét, és saját dimenzióin belül válik képessé a mozgásra. 

Aki átkel, nem egy lezárt világot hagy maga mögött, hanem egy olyan tájat, amely az átlépéssel új perspektívát nyer. A komp tehát nem csupán eszköz, hanem az identitás újraszerveződésének tere, ahol a régi és az új jelentésrétegek egyensúlyt keresnek egymás között.