Kellemes baráti összejövetel, poharak koccanása, gyerekek kacaja a nappali túlvégén. Szabadság, könnyű estébe csomagolt felnőttlét, a terített asztal körül pedig olyan emberek ülnek, akikkel az élet hosszabb-rövidebb kanyarjai során összeértünk.
Észreveszem, hogy az egyik 11 éves kislány, aki eddig az anyja közelében sürgölődött, határozottan az én gravitációs vonzásomba került. Ez még nem lenne feltűnő - a szülők barátait a gyerekek gyakran kedvelik -, de ennek a közelségnek más dinamikája van. Az a különös kettősség vibrál belőle, amikor az ember egyszerre érzi a gyermeki tisztaságot és a túlkoros gesztusokat egy éppen formálódó lélekben.
A történet az előzmények ismeretében kezd igazán körvonalazódni. Mert mindenki tudja, hogy a kislány apja már másik család felé mozdult, és hogy az édesanyja mindent megtett azért, hogy a lehető legkerekebb világot teremtse meg a lányának. De hiányok mindig maradnak. És ha az ember az életéből valamit elveszít, akkor azt tudattalan mechanizmusok egész arzenáljával elkezdi másba belevetíteni.
A projekciós vászonja én lettem. Egy férfi, aki állandó, megbízható jelenléttel bír. Édesanyja régi barátja, aki számára egy olyan szereplő, aki nem tűnik el. Valaki, akihez lehet kapcsolódni, akiben feltehetőleg megvan az a fajta figyelem és törődés, amit kevés férfi ad meg egy gyereknek az őszinte érdeklődés szintjén.
Vacsora után a társaság kisebb csoportokra bomlik. A felnőttek egy része kint beszélget a teraszon, mások borért indulnak a pincébe. A gyerekek elmélyednek valami titokzatos játékban, ami úgy tűnik, tartalmazza a kanapéra ugrálást és a világ összes párnájának szétszórását. A kislány ismét megjelenik mellettem.
– Hozhatok neked valamit inni? – kérdezi.
Huszonegy gramm figyelmeztetés a levegőben. Egy apró gesztus, ami valami olyasmit mond, amit még maga sem ért pontosan, de ami benne már formálódik.
– Köszönöm, de van még.
Pici zavar a mozdulataiban, de elmosolyodik. Egy kis idő múlva újra visszatér.
– A gyerekek unalmasak. Felnőttekkel sokkal jobban szeretek beszélgetni.
Ekkor már egészen biztos vagyok benne, hogy ezt most óvatosan kell kezelni. Egy felnőtt megteheti, hogy a helyzetet elbagatellizálja. Legyinthet, mondván „majd kinövi”, vagy „ez csak játékos rajongás”. De nem lehet csak úgy félresöpörni azt, amikor egy kislány megpróbálja megérteni, hogyan lehet valakihez kötődni, és hogyan működnek a férfi-női dinamikák. Nem szabad rájátszani, nem szabad erősíteni, de láthatatlanná sem lehet tenni. A pszichoszociális fejlődéselmélet egyik kulcsállomása az identitás és szerepkonfúzió közötti küzdelem. Bár ez tipikusan serdülőkorban aktiválódik, előjeleiben már prepubertás korban is megjelenhet. A gyerek ekkor próbálja elhelyezni önmagát a társas világban, és újraalkotni azokat a mintázatokat, amelyekben szerepet találhat. A felnőtt felelőssége, hogy ezt a keresést mederben tartsa. Tehát vissza kell vezetni őt a természetes közegébe.
Elkezdünk beszélgetni a filmekről, amiket szeret. Arról, hogy mi az, amit a suliban csinálnak. Eltolom a dinamikát a gyermeki térbe, a gyermeki valóságba. Visszaadom neki azt, amit elveszíteni látszik: azt, hogy még gyerek lehessen.
Később, félrevonultan az édesanyjával váltunk néhány szót. Diszkréten, finoman, ahogy ezeket a dolgokat kell.
– Tudod, hogy a lányod…?
– Igen. És azt is, hogy jól kezelted.”
Mi a tanulság? Egy felnőtt, aki felelősen gondolkodik, megérti, hogy a kapcsolatoknak több dimenziója van, mint amit a hétköznapi élet megmutat. Ha egy gyerek elkezd érzelmileg kötődni, az nem azt jelenti, hogy ő most tényleges romantikus érzéseket táplál. Hanem azt, hogy kapcsolódási mintákat keres, mert valahol hiány van. A mi dolgunk nem az, hogy kiskapukat hagyjunk, hanem hogy megmutassuk azokat az utakat, amelyeken biztonsággal lehet járni. Mert egyetlen mondatot sem érdemes félvállról venni, ha egy gyerek mondja ki.
