A világ nem objektív entitás. Nincs egyetlen érvényes interpretációja, nincs egyetlen hermeneutikai síkja. Az, amit látunk, nem a valóság, hanem egy gondolkodási struktúra szűrőjén áteresztett konstrukció. Az észlelésünk nem passzív folyamat, hanem aktív narratívateremtés. Ezért van az, hogy ugyanazt a jelenséget két ember két teljesen különböző módon képes látni – és ez a különbség exponenciálisan nő, ha az egyik ember egy felnőtt, a másik pedig egy kisgyerek.
Az én gondolkodásom minden pillanatban egy szimultán mátrixban létezik. Az üzleti élet nem engedi meg a pillanat abszolútumát; minden jelenbeli cselekvés egy jövőbeli implikációval bír. Az egyik döntés a másik következményeit optimalizálja, és minden lépés mögött egy olyan algoritmus húzódik, amely a lehető legnagyobb hozamot próbálja kisajtolni az időből.
A fiam gondolkodása ezzel szemben tökéletesen időtlen. Amikor reggel egy fél szelet kenyeret eszik, nem azért hagyja ott a másik felét, mert túl van kalkulálva az energiaszükséglete, hanem mert a kenyér evése abban a pillanatban már nem releváns. Nem egy jövőbeli állapot maximalizálására törekszik, az egyetlen jelentőségteljes esemény az, hogy jelen van. A felnőtt elmének ez feldolgozhatatlan abszurditás. Egy stratéga számára pedig az, hogy a jelen nincs ok-okozati láncba fűzve a jövővel, egyenesen kognitív zsákutca. A gyerek számára viszont ez az egyetlen lehetséges működésmód. A legmegdöbbentőbb mindebben az, hogy talán neki van igaza.
Felnőttként nem a valóságot éljük, hanem a róla alkotott narratívákat. A gyermek ezzel szemben a dolgokat nem interpretálja, hanem megéli. Egy színes ceruza számára nem művészeti eszköz vagy oktatási segédanyag, hanem potenciálisan egy repülőgép, egy varázspálca, egy tornádó sújtotta faág vagy egy egyszarvú szarva. Egy tárgy jelentése nem inherens, hanem a kontextus határozza meg – és a gyerekek ennek az alternatív jelentésadásnak a mesterei. A felnőtt számára ez zavarba ejtő kognitív rugalmasság. A világ, amit én analizálok, kategorizálok, modellezek, számára nem több, mint absztrakt játéktér. Igazság szerint ez a szabadság félelmetes. Mert ha a világ valóban ennyire szabadon formálható, akkor mit jelent az a rengeteg idő, amit azzal töltünk, hogy logikus rendszereket építünk rá?
Ha egy gyermek szemével szeretnénk látni, fel kell adnunk a racionalitás hamis omnipotenciáját. Azt a gondolatot, hogy minden jelenség megérthető, minden hatás kiszámítható, minden mechanizmus feltárható. Vissza kell térnünk oda, ahol még semmit nem rombolt le a jelentéskényszer. Az egyik legnagyobb lecke, amit egy kisgyerek taníthat egy felnőttnek, nem más, mint a világgal szembeni alázat. Nem minden kell, hogy egy nagyobb mechanizmus része legyen. Van, amikor egy kérdés csak egy kérdés. Egy pillanat csak egy pillanat. Egy ceruza csak egy ceruza – vagy éppenséggel egy repülőgép. Nincs előítélet, kognitív sablon, sem nyelvi absztrakció.
Talán a valódi intellektuális érettség nem abban rejlik, hogy mindenre tudjuk a választ, hanem abban, hogy újra meg tudjuk hallani azokat a kérdéseket, amelyeket már elfelejtettünk feltenni.
