Blog, amit soha nem akartam megírni

- Kharón Kompján -

A csatlakozási kényszer patológiája – az elérhetőség, mint kognitív fogvatartás

2025. május 14. 13:06 - Kharón Kompján

A modern ember nem egyszerűen létezik. A modern ember folyamatosan transzmittálja önmagát. Már nem elég, ha vagyunk, láthatónak kell lennünk, regisztráltnak kell lennünk, aktív státuszban kell lennünk. A jelenlét nem önmagában érvényes, hanem a visszacsatolások tükrében. A lét igazolásának médiuma a válasz.

A kapcsolatok nem tartalomra, hanem elérhetőségre épülnek. A kommunikáció nem a mondanivalóról, hanem a reakcióidőről szól. A közösségi struktúrák nem a mélységet, hanem a permanens kapcsolat illúzióját kultiválják. Az emberiség kollektív szimultaneitásba sodródott. Permanens interakciós állapotba, amelyben már nem az számít, mit mondasz, hanem az, hogy egyáltalán válaszolsz-e? És ha nem válaszolsz, megszűnsz létezni.

A klasszikus szociálpszichológiai modellekben az emberi kapcsolódás időbeliséggel bírt. Volt előkészület, volt hiány, volt várakozás, volt érlelődés. A modern világban mindez eliminálódott. A dopamin-vezérelt visszacsatolási mechanizmusok átírták a szociális homeosztázist. Az online interakció azonnali gratifikációt biztosít, kiszorítva az elmélyülés lassú, de organikus fejlődési ritmusát. A szorongás már nem a tartalomból fakad, hanem az interakció frekvenciájából. Az emberi figyelem többnyire megszűnt belső erőforrás lenni, és külsőleg szegmentált árucikké vált. Minden, amit valaha belső térnek neveztünk, externalizálódott. A figyelem széttöredezett interfészekben létezik. Az identitás validációs ciklusokra épül. A létezés szerveroldali művelet lett. Az agy pedig ehhez alkalmazkodott.

A modern ember nem a világra figyel, hanem a világ reakcióira saját magára vonatkozóan. A jelenlét már nem az érzékelésben történik, hanem az analitikában: mennyien látták? Mennyien reagáltak? Mennyien hagyták figyelmen kívül? Ez a legmodernebb neurózis. A jelenlét elvesztése az elérhetőség megszűnése által.

A klasszikus filozófia szerint a magány a gondolkodás állapota volt. Ma a magány a társadalmi láthatatlanság szinonimája. Ha nem vagy online, nem vagy sehol. Az emberi psziché azonban nem a permanens jelenlétre lett kalibrálva. Az ember nem arra született, hogy folyamatosan figyeljen, reagáljon, csatlakozzon.

A mentális tér két alapvető funkcióra épül: a befelé fordulásra (introspekció, önreflexió, önálló gondolkodás). És a kifelé irányulásra (kommunikáció, interakció, közösségi működés). Ezek váltakozó ritmusban szabályozták az ember szellemi és érzelmi egyensúlyát. Jelenkori világunkban azonban már nincs ritmus, csak folyamatos impulzus-telítettség. Ezért a modern emberek java elvesztette a befelé fordulás képességét. Nem tud gondolkodni, mert nincs tér a gondolatainak. Nem tud mély kapcsolódásokat kialakítani, mert a kapcsolatok nem az elmélyülésre, hanem az interakciók frekvenciájára épülnek. Nem tud igazán jelen lenni, mert az idegrendszere megszokta az állandó elérhetőségi kényszert. A pszichológia ezt kényszeres szociális jelenlét-dependenciának nevezi. Ami egy olyan állapot, amelyben az agy folyamatos ingeréhséget produkál, még akkor is, ha maga az inger már nem okoz örömöt, csak szorongást.

A szociális hálózatok függőségi mechanizmusokat hoztak létre, amelyeket úgy terveztek, hogy az elhagyás lehetősége neurobiológiai ellenállásba ütközzön. Ebből a térből azonban nem tudunk csak úgy kilépni, mert az agyunk már nem a szabadságot, hanem az interakció állandóságát tekinti normálisnak. És ez az igazi csapda. A legtöbb ember nem azért marad a rendszerben, mert akar. Hanem mert már nem tudja elképzelni önmagát azon kívül.

Számodra létezik még tér az eltűnésre? Nem a szökésre, nem a visszavonulásra, hanem az egyszerű csendre. Létezik körülötted olyan kapcsolat, amely nem az állandó visszaigazolás függvénye? Amely nem az interakciótól függ, nem az aktivitástól, nem a válaszoktól. Hanem attól, hogy létezik egy tér, amelyben nem kell folyamatosan igazolni a jelenléted. Van-e körülötted még olyan ember, aki megérti a csended anélkül, hogy félne tőle?
Aki nem a válaszokat akarja hallani, hanem azokat a gondolataid, amelyeket senki nem mer kimondani? És ha van, megbecsülöd őt eléggé? Vagy egyáltalán... észrevetted, hogy ott van?

a_csatlakozasi_kenyszer_patologiaja.jpg

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://amitnemakartammegirni.blog.hu/api/trackback/id/tr2318855712

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
gyász, trauma, belső átalakulás, pszichológiai fejlődés, érzelmi feldolgozás, mentális struktúrák, emberi kapcsolatok, önreflexió, introspekció, identitáskeresés, belső mozgás, gondolkodási folyamatok, gyászból építkezés, belső erő, személyes blog, filozófiai elmélkedések, pszichológiai mélység
google-site-verification: googlefddb76181fc91ea3.html