A modern ember nem egyszerűen létezik. A modern ember folyamatosan transzmittálja önmagát. Már nem elég, ha vagyunk, láthatónak kell lennünk, regisztráltnak kell lennünk, aktív státuszban kell lennünk. A jelenlét nem önmagában érvényes, hanem a visszacsatolások tükrében. A lét igazolásának médiuma a válasz.

A kapcsolatok nem tartalomra, hanem elérhetőségre épülnek. A kommunikáció nem a mondanivalóról, hanem a reakcióidőről szól. A közösségi struktúrák nem a mélységet, hanem a permanens kapcsolat illúzióját kultiválják. Az emberiség kollektív szimultaneitásba sodródott. Permanens interakciós állapotba, amelyben már nem az számít, mit mondasz, hanem az, hogy egyáltalán válaszolsz-e? És ha nem válaszolsz, megszűnsz létezni.

A klasszikus szociálpszichológiai modellekben az emberi kapcsolódás időbeliséggel bírt. Volt előkészület, volt hiány, volt várakozás, volt érlelődés. A modern világban mindez eliminálódott. A dopamin-vezérelt visszacsatolási mechanizmusok átírták a szociális homeosztázist. Az online interakció azonnali gratifikációt biztosít, kiszorítva az elmélyülés lassú, de organikus fejlődési ritmusát. A szorongás már nem a tartalomból fakad, hanem az interakció frekvenciájából. Az emberi figyelem többnyire megszűnt belső erőforrás lenni, és külsőleg szegmentált árucikké vált. Minden, amit valaha belső térnek neveztünk, externalizálódott. A figyelem széttöredezett interfészekben létezik. Az identitás validációs ciklusokra épül. A létezés szerveroldali művelet lett. Az agy pedig ehhez alkalmazkodott.

A modern ember nem a világra figyel, hanem a világ reakcióira saját magára vonatkozóan. A jelenlét már nem az érzékelésben történik, hanem az analitikában: mennyien látták? Mennyien reagáltak? Mennyien hagyták figyelmen kívül? Ez a legmodernebb neurózis. A jelenlét elvesztése az elérhetőség megszűnése által.

A klasszikus filozófia szerint a magány a gondolkodás állapota volt. Ma a magány a társadalmi láthatatlanság szinonimája. Ha nem vagy online, nem vagy sehol. Az emberi psziché azonban nem a permanens jelenlétre lett kalibrálva. Az ember nem arra született, hogy folyamatosan figyeljen, reagáljon, csatlakozzon.

A mentális tér két alapvető funkcióra épül: a befelé fordulásra (introspekció, önreflexió, önálló gondolkodás). És a kifelé irányulásra (kommunikáció, interakció, közösségi működés). Ezek váltakozó ritmusban szabályozták az ember szellemi és érzelmi egyensúlyát. Jelenkori világunkban azonban már nincs ritmus, csak folyamatos impulzus-telítettség. Ezért a modern emberek java elvesztette a befelé fordulás képességét. Nem tud gondolkodni, mert nincs tér a gondolatainak. Nem tud mély kapcsolódásokat kialakítani, mert a kapcsolatok nem az elmélyülésre, hanem az interakciók frekvenciájára épülnek. Nem tud igazán jelen lenni, mert az idegrendszere megszokta az állandó elérhetőségi kényszert. A pszichológia ezt kényszeres szociális jelenlét-dependenciának nevezi. Ami egy olyan állapot, amelyben az agy folyamatos ingeréhséget produkál, még akkor is, ha maga az inger már nem okoz örömöt, csak szorongást.

A szociális hálózatok függőségi mechanizmusokat hoztak létre, amelyeket úgy terveztek, hogy az elhagyás lehetősége neurobiológiai ellenállásba ütközzön. Ebből a térből azonban nem tudunk csak úgy kilépni, mert az agyunk már nem a szabadságot, hanem az interakció állandóságát tekinti normálisnak. És ez az igazi csapda. A legtöbb ember nem azért marad a rendszerben, mert akar. Hanem mert már nem tudja elképzelni önmagát azon kívül.

Számodra létezik még tér az eltűnésre? Nem a szökésre, nem a visszavonulásra, hanem az egyszerű csendre. Létezik körülötted olyan kapcsolat, amely nem az állandó visszaigazolás függvénye? Amely nem az interakciótól függ, nem az aktivitástól, nem a válaszoktól. Hanem attól, hogy létezik egy tér, amelyben nem kell folyamatosan igazolni a jelenléted. Van-e körülötted még olyan ember, aki megérti a csended anélkül, hogy félne tőle?
Aki nem a válaszokat akarja hallani, hanem azokat a gondolataid, amelyeket senki nem mer kimondani? És ha van, megbecsülöd őt eléggé? Vagy egyáltalán... észrevetted, hogy ott van?