Szingapúr egyik rejtett gasztronómiai klubjában - nem szerepel térképen, és a nevét sem keresheted meg - állnak azok a hordók, amelyekbe még az 1900-as évek elején, Észak-Olaszországból, Modenából került az első must. Azóta nem ürítették ki őket teljesen - csak áttöltötték, évről évre, új és új fadarabba, mint az emberi emléknyomok idegpályáit, amelyek sosem törlődnek, csak rétegeződnek.
A balzsamecet itt nem étel. Hanem neuroszimbólum. A hosszú érlelés nemcsak az íz mélységét adja, hanem a biológiai idő megtapasztalásának lehetőségét is. Az emberi agy ugyanis nem az eseményeket tárolja, hanem a ritmusukat. Ahogy a hordó minden millimétere őriz valamit a múlt rezgéséből, úgy őrzik az idegrendszer mikrohálói is a megélt idő kontúrjait.
A kóstolás, amit csak akkor ajánlanak fel, ha a beszélgetésed ritmusa már elég lassú lett hozzá, nem gasztronómiai aktus. Inkább afféle implicit szinaptikus emlékeztető: mire vagy képes, ha nem sietsz? Mi marad belőled, ha nem cselekszel? Mennyire tudod hordozni önmagad, ha nem engeded magad lepárolódni azonnali eredményekké?
A hordókban tárolt balzsamecetben nincs semmi gyors. Nincs benne célorientált technológia. Csak egy biológiai bölcsesség: a koncentrációhoz idő kell. Ahogy az emberi személyiség mélymagja sem születik döntésekből, hanem megérlelt kapcsolatokból, ugyanúgy az íz mélysége is a rétegek türelméből jön. Nincs benne algoritmus. Csak jelenlét.
A neuropszichológia ezt úgy hívja: affektív integráció. Amikor az élmények nem szakadnak le a testtől, hanem beépülnek, mint az ecet savfoka a hordó falába. És ez az, amit mi is hordozunk: olyan hordók vagyunk, amelyek testformájú emlékezettel élnek. Ami bennünk van, az nem a történet, hanem érlelési sebesség, amellyel feldolgoztuk.
Ezért ez az ecet nem egyszerűen különleges. Hanem emlékeztető: arra, hogyan működik a psziché, ha hagyják a saját ritmusában szilárdulni. És arra is, hogy a legmélyebb dolgok, mint például a bizalom, az önazonosság, a rezonancia, nem gyorsíthatók. Csak érlelhetők.
