A város egy algoritmus. Budapest belvárosában a legtöbb mozdulat kiszámított, optimalizált, láthatatlan rendszerbe előre betáplált, amelyben minden ember feladatokat ellátó végpont.

A liftben azt mondod: „Jó reggelt!” – és az illető automatikusan visszhangként válaszolja ugyanazt. A boltban megkérdezik, kell-e blokk, te rávágod, hogy nem, vagy igen, mindegy, a válasz előre programozott. A munkád, a feladataid, a napi interakciók metronóm pontossággal ismétlődnek, észrevétlenül rögzülve agyad szinaptikus hálózatába. 

A városi ember teste jól funkcionáló gépezet. Bio-mechanikai rendszer, melynek fő célja az, hogy produktív maradjon. Alkalmazkodjon a határidőkhöz, a kötelességekhez, a napi elvárásrendszerekhez, amely tulajdonképpen nem a mi saját ritmusunk, hanem egy külső, mesterséges tempójú társadalomé. 

A kortikális kontroll – az agykéreg uralma a viselkedés felett – majdhogynem teljes hatalmat gyakorol az ösztönök felett. Az érzeteket racionalizálni kell, a spontán mozdulatokat korrigálni, a belső impulzusokat szabályozni. Mert a város nem az ösztönök, hanem az előírt viselkedések színtere. Nem akkor eszel, amikor a tested jelzi, hogy éhes vagy, hanem amikor „az időd engedi”. Nem akkor pihensz, amikor elfáradsz, hanem amikor végre „időd van rá.” Nem akkor mozogsz, amikor az izmok ezt kívánják, hanem amikor végre eljutsz az edzőterembe vagy ki a Margit- szigetre, a trénered rá(d)ér vagy amikor a fitnesztrendek és az egészségügyi ajánlások szerint „muszáj”. 

A test fokozatosan veszíti el az autonómiáját. Nem azért, mert nem képes a saját szabályai szerint működni, hanem mert a tudat elnyomja azokat a jeleket, amelyeket egykor még természetesen érzékelt. A legnagyobb probléma pedig az, hogy az olyan test, amely kizárólag kognitív szűrőn keresztül létezik, egy idő után elnémul. Ez az állapot az, amit a pszichológia disszociációnak nevez. A test és az elme között megszűnik az autentikus kapcsolat. Az ember már nem érzi magát teljesnek, mert a városban a „gondolkodó én” dominál az „érzékelő én” felett.

Aztán egyszer csak eljön az a pillanat, amikor ez az egész mechanikus rendszer már túl zajos, túl redundáns, túl önismétlő lesz. Neked pedig két opciód van. Vagy benne rekedsz vagy kitéped magad ebből a perpetuális ismétlődésből.

Az én válaszom erre, a vidéki lovarda. Beülök az autóba, kikapcsolom a telefonon az értesítések funkciót. Nincs push notification, nincs se virtuális, se offline határidőnapló, nincs „küldöm az anyagot, ahogy elkészül”. A város szélén már ritkul a zaj, eltűnik a valahonnan-valahova siető emberek vibráló energiája. A forgalom lassul, a magas és zsúfolt épületek elfogynak. Az utolsó benzinkút után már nincs egyetlen gyorsbüfé, random árus, céges logókkal teleaggatott plakát sem. Más a tér, a ritmus, a színek, mások az illatok.

A modern ember úgy gondolja, hogy a szabadság a kontroll, azaz a korlátok teljes hiánya. Amikor nincsenek szabályok, elvárások, nincsenek meghatározott keretek. Minden döntés teljes mértékben spontán és szabad akartból születik. Mindenki azt csinál, amit akar vagy amit az ösztönei diktálnak.
Valójában azonban az emberi psziché a jól strukturált rendszerekben találja meg a biztonságot és a valói szabadságot. Ha teljesen szabad vagy – ha nincs, aki/ami visszafogjon, nincs, aki/ami vezessen, nincs semmi, ami irányt adjon, akkor első reakcióként megbénulsz. A pszichológia ezt döntési paradoxonként ismeri. Az emberi agy folyamatosan mintázatokat keres és rendszerez, mert ez segít megérteni a világot. Ha a mintázatok hiányoznak, agyunk mesterséges szabályokat kezd alkotni, különben szétesik a gondolkodás koherenciája. Egy jazz-improvizációban a zenészek szabadon játszanak, de követik a zene szerkezetét. A szabadság így a struktúrán belül létezik.

Ezért történik az, hogy amikor felülsz egy lóra, hirtelen nem szabadabbnak érzed magad, hanem először elveszettnek. A ló és te két különálló akarat vagytok. A szabadság nem a leválásban van, hanem az összehangolódásban. A szabadsághoz kell a valódi flow-élmény. Az az állapot, amikor az egyén egy tevékenységben teljesen feloldódik, mert az kihívást jelent, de mégis kontrollálható keretek között mozog. Együtt. Valamivel vagy valakivel összhangban. Itt a kontroll nem a dominancia, hanem a kommunikáció. A ló nem egy gép, amely végrehajtja az utasításokat. Nem egy futópad, ami gobnyomásra szabályozható, nem egy vezető nélküli Tesla. A ló egy autonóm lény. Nem beszéli az emberi nyelvet, mégis tökéletesen érti az emberi testet. A lovak proprioceptív érzékelése – vagyis a saját testük térbeli elhelyezkedésének folyamatos monitorozása – az emberéhez képest is kiélezett. Ráadásul nem csak saját mozdulataikat érzik precízen, hanem a velük létező másik test rezdüléseit is. A feszültség, határozatlanság, akár tudatos, akár nem, azonnal visszatükröződik bennük. És itt kezdődik a lovaglás igazi pszichológiai hatása.

Mert a ló nem figyel a szavaidra. Nem érdekli a megtanult szabályrendszered. Nem érdekli, milyen szerepet játszol a társadalomban. Csak az őszinte jelenlét érdekli. A ló nem követi azokat a manipulációs technikákat, amelyeket az ember más emberekkel szemben alkalmaz. Nem reagál a tekintélyre, ha az nem hiteles. Nem tiszteli a dominanciát, ha az csak erőltetett kompenzáció. Nem engedelmeskedik az intellektusnak, csak a tiszta testi és érzelmi jelzéseknek. Ennek felismerése az első pont, amikor a városi ember rádöbben: az ösztönök nem tűntek el, csak el lettek benne nyomva.

A lovaglás nem csak „sport”. Olyan állapot, amelyben az ember visszakerül egy ösztönös, de mégis strukturált világba.

A városban
→ minden túl gyors, de mégsem haladunk sehova.
→ minden kiszámítható, mégis tele vagyunk szorongással.
→ minden döntés előre kódolt, mégis folyamatosan kétségek között vergődünk.

A lóval
→ minden lassabb, de valóban történik valami.
→ semmi sem kiszámítható, de nincs benne mesterségesen generált stressz.
→ minden pillanat egyértelmű, mert nincs múlt és jövő – csak az adott helyzet létezik.

A ló jelenléte felszínre hozza azt a belső állapotot, amelyet a városi ember rejteget. Ha a test merev, a ló ezt érzékeli. Ha a tudat kontrollmániás, a ló ezt tükrözi. Ha egyensúly nélkül mozog, a ló nem stabilizálja őt, hanem engedi, hogy saját bizonytalanságával szembesüljön. Mindez nem más, mint kognitív disszonancia-pillanatok sorozata, amelyet a városi ember nehezen tud befogadni. Hiszen minden nap azt tanulja, hogy a test felett az elmének uralkodnia kell. Most pedig itt van egy helyzet, ahol a kontroll nem érvényesül. A ló pszichológiai hazugságvizsgáló. 

Az első percek a nyeregben tehát, nem a felszabadultságról szólnak, hanem az ellenállásról. A test görcsben van. A mozgás mechanikus, nem természetes. A városi ember szorosan kapaszkodik, mert a kontroll elvesztésének gondolata félelmetes. A ló azonban nem merev struktúra. Folyékony tér, egy mozgó, hullámzó világ, amelyhez az embernek alkalmazkodnia kell. És amikor végre eljön a pillanat, amikor a test megadja magát a ritmusnak – amikor a gerinc követni kezdi a mozdulatokat, amikor az izmok nem ellenállnak, hanem együtt rezdülnek –, akkor az ember először érzi meg, milyen az, amikor a teste és a tudata ugyanabban a térben léteznek. Ez az integráció pillanata. Egyfajta pszichológiai újrahuzalozás. 

A városban az ember folyamatosan széthasítja a test és az elme közötti kapcsolatot. A ló viszont arra kényszeríti, hogy ezt a kapcsolatot újraépítse. A mozgás-alapú terápiák – különösen a ritmikus, összetett mozgások, a limbikus rendszerre és az autonóm idegrendszerre hatnak. Az egyenletes mozgás csökkenti a stresszhormonok szintjét, míg az aktív részvétel a saját test koordinálásában növeli az önkontrollt és az érzelmi stabilitást. Ez nem pusztán fizikai élmény – hanem egy mentális reset, amely arra tanítja az agyat, hogy a test nem ellenség, nem passzív eszköz, hanem egy aktív, érzékelő rendszer, amely a világot nem csak racionálisan, hanem ösztönösen is érti.

Tévesen azt hisszük, hogy az ösztönök zabolázatlan erők, amelyeket uralni kell. Valójában nem irányíthatatlanok – csak elnyomott szövetségesek. A test ismeri a saját igazságát.

Az ösztönök pedig tudják, merre kell mozdulni. Hagyni kell őket beszélni. A ló visszaadja azt, amit a város elvett: saját tested és az ösztöneid nyelvét. Ezért amikor egy vagy két órával később leszállok a nyeregből, nem csak fizikailag vagyok könnyebb. Hanem valami lényegi is helyreáll bennem. 

Beülök az autóba, visszahajtok a városba. A neonfények, az üvegépületek, a cégtáblák újra körülvesznek. A telefon rezegni kezd. Időben kell érkeznem az óvodához. Közben arra gondolok: milyen lenne az élet, ha nem csak időnként menekülnénk a szabadságba – hanem megtanulnánk együtt mozogni vele?

Fotó: u.f. de Muse