Van egy pillanat, egy precíziós időablak, amelyben egy férfi hajlandó megmutatni a valódi érzelmeit egy másik férfinak. Ez nem egy rituálisan kijelölt időpont, nem előre meghatározott beszélgetés, hanem egy dinamikusan felépülő tér, amelyben a kommunikáció zajlik. Egy félig kiivott pohár sör fölött, egy végtelenbe nyúló éjszakai autózás során, vagy egy füstös teraszon, amikor a másik fél már épp indulna, és a “Na, figyelj…” valahogy kiszakadva átcsúszik a védvonalon.

A férfiak közötti érzelmi intimitás szigorúan felügyelt szociális konstrukció. Nem azért, mert nem vagyunk képesek az érzések mély megélésére, hanem mert nem lettünk kondicionálva arra, hogy ezekről szabadon beszéljünk. Ezért a legtöbb férfi nem kiönti az érzelmeit, hanem adagolja. Ha megnyílik egy másik férfi előtt, az nem pusztán önfeltárulkozás, hanem egy implicit kockázatelemzés. Megérti? Visszaél vele? Örökre megmarad a gyengeség nyoma?

És még valami: mindez visszafordíthatatlan. A kimondott mondat nem törölhető. Egy megvallott félelem, elárult kudarc egy másik férfi előtt örökre fennmarad a kapcsolatuk szövetében. Minden egyes szó presztízst érinthet, ezért a kommunikáció stratégiává válik: mikor és hogyan nyílunk meg?

Egy férfi három esetben engedi le a védelmi pajzsát a másik előtt:

1. Ha a másik bizonyítottan lojális – Ez lehet barátság, testvéri kötelék, bajtársi kapcsolat. 

2. Ha a helyzet kontrollvesztett és a segítség nélkülözhetetlen – Krízis, amelyet egyedül lehetetlen kezelni.

3. Ha az idő és a környezet megteremti azt a szűk nyílást, amelyben a kimondhatatlan végül kimondhatóvá válik – Egy olyan pillanat, amely megismételhetetlen.

A férfiérzelmek nem lineárisan működnek, hanem ritmikus ciklusokban. Az erős férfi nem mindig erős. A független férfinak is szüksége van időnként megértésre. De az erről való beszédhez meg kell találni a kontextust, ahol a másik fél nemcsak érti, hanem érzi is, amit mond. Az érzelmek kimondása nem az elsődleges dialektus. Egy nő a „szomorú vagyok” kifejezést direkt módon használja. Egy férfi viszont szubtextusokban kommunikál.

"Mocskos egy hét volt." (= Úgy érzem, széthullok belül.)

"Nem aludtam rendesen." (= Valami aggaszt, de nem akarom konkrétan kimondani.)

"Rá kéne gyújtani." (= Együtt akarok lenni veled, de nem akarok erről direktben beszélni.)

Sajátos kódot hoztunk létre arra, hogy az érzelmeket ne közvetlenül, hanem áttételesen kommunikáljuk. A megértés így a másik fél kompetenciájától is függ.

Mit jelent ez a gyászoló férfinak? Nálam ez az egész dinamika még élesebben megjelenik. Egy férfi, akinek meghalt a felesége, sajátos társadalmi státuszba kerül. A barátok másképp néznek rá. A férfitársak tudják, hogy ez egy töréspont, de nem tudják, hogyan kezeljék. Ezért néha kerülnek. Néha inkább viccelnek. És néha, amikor épp nem figyelnek oda, mégis megkérdezik: „Hogy bírod?” Ez a kérdés nem szimpla érdeklődés. Valójában nem arra kíváncsiak, hogy jól vagyok-e, hanem arra ha én túléltem, akkor ők is képesek lesznek túlélni valamit.

Az igazi férfi-bizalom nem abban van, hogy minden egyes részletet megosztunk. Hanem abban, hogy tudjuk, ha kell, ott vagyunk egymásnak. Ezért nem kérdezünk sokat. De amikor igen, az nagyon sokat jelent.