A gyerekek nem csak kisemberek. Formátlan entrópiák is, amelyek a környezetükből vesznek fel struktúrát. Mimikai neuroplaszticitás révén azokból a mozdulatokból, gesztusokból és mondatokból formálódnak, amelyeket nap mint nap látnak. Egy kisfiú az apjától tanulja meg, hogyan álljon meg a világban, és az anyjától, hogyan simuljon bele. De amikor az egyik formáló elem eltűnik, a rendszer aszimmetrikussá válik.

A kérdés nem csupán az, hogy az apa pótolhatja-e az anyát, hanem hogy egy férfi képes-e egyáltalán reprezentálni a női princípiumot anélkül, hogy elárulná saját férfi identitását? Mert nem az a cél, hogy férfiként női személyiségjegyeket öltsünk magunkra, hanem hogy az anyát olyan módon kódoljuk újra, amely a férfi struktúrából is hitelesnek hat. És itt kezdődik az igazi paradoxon.

A női princípium nem pusztán gesztusok és érzelmi visszacsatolások halmaza. Nem az ölelés gyakorisága vagy az, hogy milyen hangsúllyal vigasztalunk. A női princípium biológiailag, pszichológiailag és kulturálisan is egyedi konstrukció, amely a férfi számára nem pusztán hozzáférhetetlen, hanem megismételhetetlen. Egy nő nem csupán jelen van a gyereke életében, hanem szintetizálódik benne. Egy kisfiú az anyja érintéséből tanulja meg a világ tapintását, a hangjából az intonációk finomságát, a reakcióiból pedig azt, hogyan lehet navigálni az érzelmek hullámzását. Ezt egy férfi – minden jó szándéka ellenére – soha nem fogja ugyanígy reprezentálni. 

De akkor mit tehet?

Az apa nem pótolja az anyát. Hanem újraszervezi a gyerek körüli valóságot úgy, hogy az ne tűnjön torzónak. Ez architektonikus kihívás, nem pedig érzelmi rekonstrukció. Nem az a cél, hogy ugyanazokat a reakciókat produkáljuk amelyeket az édesanyja adna, hanem hogy olyan viselkedési formákat alakítsunk ki, amelyek a női princípium teljes hiánya ellenére is egyensúlyt teremtenek a gyermeki pszichében.

Ezt két módon lehet megtenni:  

1. Meg kell tanulni azt, hogyan lehet megnyugtatni ha rosszat álmodik, hogyan kell odafigyelni a finom érzelmi rezdülésekre, amelyek egy férfi számára nem mindig egyértelműek. Az anyák implicit tudással rendelkeznek azokról a kis mikroreakciókról, amelyeket mi gyakran figyelmen kívül hagyunk. Nekünk ezeket tudatosan kell beépíteni.

2. Ha valamit nem tudunk közvetlenül megadni, akkor olyan alternatívákat kell teremteni, amelyek ugyan nem ugyanazt a formát képviselik, de funkcionálisan hasonlóak. Az anya biztonságot nyújtó, lágyságot sugárzó jelenléte helyett a stabilitás és a kiszámíthatóság válhat támaszponttá. 

A férfiak érzelemkifejezése szintaktikai különbségeket mutat a nőkéhez képest. Egy férfi kevesebb szóval, kevesebb finomhangolt eszközzel dolgozik. Ha nem vigyáz, könnyen túlzott pragmatizmussá válhat, ha túlságosan törekszik a megértésre, mesterségesnek hat.

Az apai érzelemkommunikáció nem a gondoskodó simulékonyságra épül, hanem egy konzisztens jelenlétre. Nem feltétlenül a "mindent megértek, és átérzem, amit érzel" típusú empátiára, hanem arra a tudásra, hogy itt vagyok, és mindig itt leszek.

A női princípium érzelmi közvetítésének egyik sarokköve az, hogy megfigyeli és artikulálja a másik érzelmeit. A férfi másként működik. Nem feltétlenül verbalizálja a gondoskodást, hanem cselekvésekbe kódolja. Ezért van, hogy egy egyedülálló apa sokszor aktív formában próbál pótolni – közös programokkal, játékkal, rutinnal. Nem azért, mert nem érti az érzelmi mélységeket, hanem mert a kifejezés eszköztárában ezek másképpen jelennek meg.

Egy özvegy férfi nemcsak egy gyereket nevel, hanem egy emléket is. Az anyát nemcsak a gyereke számára kell pótolnia, hanem önmagában is tovább kell hordoznia. Itt jönnek a legnehezebb kérdések: milyen formában kell ezt megtenni? Mennyit kell az anyából megőrizni, és mennyit kell újraformálni? Meddig kell egy olyan rendszert fenntartani, amely az ő jelenlétére épült, és mikor kell új rendszert létrehozni? Ha egy kisfiú az anyja mozdulatait ismeri fel a gesztusaiban, az jó? Vagy azzal csak egy elérhetetlen illúziót tart életben? A hűség itt már nem egy másik emberhez való lojalitást jelent, hanem egy szerephez való ragaszkodást. Egy szerephez, amelyben az apa és az anya határai összemosódnak, mert a hiány strukturális kényszereket szül.

Egy egyedülálló apa nem az anya helyére lép. Nem is tudna. Új rendszert alkot, amelyben az anyai minőség egy alternatív formában manifesztálódik. A világ mindig is bináris rendszereket szeretett. Anyát és apát, férfit és nőt (akár biológiailag, akár strukturálisan), erőt és lágyságot. De amikor az egyik elem eltűnik, a másik nem tűnhet el vele együtt. Az egyedülálló szülő hibrid figura, amely egyensúlyoz a struktúrák között, hogy egy olyan rendszert hozzon létre, amely ugyan nem tökéletes, de funkcionálisan elegendő.

Nem leszek apaként anya is. Nem is kell annak lennem. Olyan apává kell válnom, akinek a jelenlétében nem érezhető mindent elsöprően az anyai hiány. Ha ezt el tudom érni, akkor már nem a pótláson lesz a fókusz, hanem az új egyensúly megtalálásán.