Kisfiam időről időre előhúzza a pendrive-ot a fiókból. Nem mond semmit, csak leül a kanapéra, és a kezében szorongatja, míg elindítom a lejátszót. Az implicit gesztus szakrális súllyal bír. A képernyőn megjelenik a mozgó emlék. Az esküvői videó. Egy másik élet foszlánya. Egy pár, akiket ismerek, és mégsem. Egy férfi, aki valaha én voltam, egy nő, akit úgy ismertem, mint senki mást, és egy jövő, amit akkor még kontúrjaiban sem sejtettünk.

A fiam figyel. Nem úgy, mint aki néz, hanem mint aki vizsgál. Mint aki kontextust akar építeni egy olyan kapcsolathoz, amely számára nem kézzelfogható emlékképekből, hanem másodlagos reprezentációkból áll össze. Mint aki nem emlékezik, hanem rekonstruál. Ilyenkor mindig elgondolkodom: segíti vagy hátráltatja a gyászt, hogy időről időre visszatekerjük az időt? 

A kognitív pszichológia szerint az emlékezés paradox mechanizmus. A rekonstruktív emlékezet elmélete szerint minden alkalommal, amikor egy emléket előhívunk, kicsit módosul. Más színekben látjuk, máshol helyezkedünk el benne. A valóság és a szubjektív narratíva keveredik. Vajon a fiam számára az édesanyja már nem is az, aki valaha volt, hanem az, akivé a videókon keresztül vált?

Ismerőseim közül első reflexből többen azt mondanák, hogy ez a visszatérő rituálé az elengedés ellen hat. Hogy újra és újra megidézni valakit, aki már nincs, pszichés szabotázs, letapadt gyász, amit mesterségesen konzerválunk. Ilyenkor jön a gyakorta felmerülő kérdés: mi van, ha nem elengedni kell, hanem integrálni?

A fiam számára ezek a felvételek nem nosztalgikus visszatekintések. Számára az édesanyja egy konstruált entitás, amelynek képeihez ragaszkodik, mert ez az egyetlen formája az együttlétnek. Ő nem gyászolja, amit elveszített, hanem megpróbálja megalkotni azt, amit nem volt módja igazán birtokolni. Olyan anyaképet épít, amelynek szerkezeti elemeit az én emlékezetem szelektív mechanizmusai szabják. 

Vajon hova húzom a határt? Mennyit mesélek, mennyit mutatok neki? Visszatartok-e olyan képeket, amelyeket túl fájdalmasnak gondolok? Megpróbálom-e megszűrni az emlékeit, hogy az anyja számára többnyire idealizált, tökéletes nő maradjon, vagy engedem, hogy emberi legyen, esendő, hibákkal és szerethető tökéletlenségekkel? Az apa ilyenkor önkéntelenül is kurátorrá válik. Egy múlt, egy nő, egy kapcsolat kurátorává. Én vagyok az, aki meghatározza, mit lát belőle a fiam. És ezzel együtt én vagyok az, aki felelős azért, hogy milyen anyaképe lesz és marad. Ez hatalmas súly.

Nekem ezen túl vajon mit jelent? A társadalmi konvenciók szerint a férfi gyásza csendes, funkcionális, strukturált. Nem ragad bele, nem mereng, nem veszti el a hétköznapi funkcióit. De valóban így van? A valóságban a férfi-gyász kognitív rekonstrukcióval operál. Nem feltétlenül érzelmi síkon dolgozzuk fel a veszteséget, hanem narratívát építünk belőle. Megpróbáljuk megérteni, kategorizálni, értelmezhető szerkezetbe illeszteni. Ezek a videók számomra is eszközök. A múlt katalogizálásának eszközei. Emlékeztetnek arra, hogy a létezésünknek volt egy másik rétege, másik dinamikája, és hogy a fiam élete mikor, hol és hogyan kezdődött. 

Van egy gondolat, ami ilyenkor mindig átfut az agyamon. Eljön majd a nap, amikor nem fogja kérni a videót. A kérdés nem az, hogy ez mikor történik meg, hanem hogy miért. Talán nem lesz többé szüksége rá, mert az emlékek végleg beépültek az identitásába? Vagy rájön, hogy ezek a mozgóképek nem adják vissza azt az érzést, amit keres? Lehet, hogy egyszer nekem sem lesz szükségem ezekre a képekre. Örökre én maradok az, aki őrzi őket, egy letűnt világ időtálló fragmentumaként.

Ezek a felvételek azonban nem csak a múltról szólnak. Hanem a jelenről is. Mert a fiam számára az édesanyja nem múlt idő. Ő egy élő referencia, állandó hivatkozási pont, ami itt van a mindennapjaiban. És valahol mélyen, az enyémben is. A hiány, ahogyan azt már megtapasztaltuk, nem feltétlenül csökken az idővel, hanem átalakul. Nem kevesebb lesz, hanem más. Ezért lehet az, hogy amikor a képernyőn újra látjuk őt, már nem azt érzem, hogy a múltban ragadtunk, hanem, hogy van valaki, aki néz minket, egy másik térből, egy másik időből. Mi pedig néha visszanézünk rá.