A nap teljesen ártatlanul indult. Már-már gyanúsan normálisan. Nem volt időhúzás, hiszti a reggeli öltözésnél, nem kellett teljes NASA-mérnöki csapattal kiszámolnom, hogyan egyensúlyozzak egy kávét, egy hátizsákot és egy gyereket az ajtón túlra. A gondviselés ilyenkor mindig csak hátrébb lép, összekulcsolt kézzel figyel, és vár.

Elvittem a fiamat az óvodába, beértem dolgozni, és elindult a nap, mintha minden rendben lenne. Aztán délután csörgött a telefonom. A hangnem az a fajta volt, amit orosz atomtudósok használnak, amikor valami épp felrobbant a közeli részecskegyorsítóban.

– Jó napot, apuka, jöjjön érte, sugárban hány…Még hallottam, ahogy a háttérben a másik óvónő félhangosan felsikolt.

Odarobogtam, felkaptam a gyereket, aki épp a padlón fekve próbált rájönni, hogy most sírjon, vagy elfogadja a sorsát. Hazafelé a kocsiban, miközben a gyerekorvossal konzultáltam telefonon, az egyetlen artikulálható mondata ez volt:

– Apa, én érzem, hogy mindjárt…

A reflexek valóban az életmentő ösztönmechanizmusok csúcsra járatott változatai. Egyetlen másodperc alatt újraértékeltem az emberi mozgáskoordináció és kognitív multitasking fogalmát. Az agytörzsi vészreakciók – a limbikus rendszer „harcolj vagy menekülj” üzemmódja – ilyenkor váltanak át egy harmadik, ritkábban dokumentált állapotba: „egy kézzel tartsd a kormányt, a másikkal pedig hátranyúlva a hányós zacskót úgy, hogy a kárpit is megússza.”

Nem sokkal később a gyerek már a kanapén feküdt. Hősként dőltem hátra, hiszen ha nagy kínok árán is, de sikerült nem ölbe hánynom magam, túléltük, a kocsi kárpitja is, erősek vagyunk. A gondviselés itt ásított egyet, megint csak hátralépett, és tovább figyelt. Mert aztán jött az én sorom.

Először csak diszkrét émelygés. Aztán a padló különös, hullámzó mozgása. Aztán a felismerés, hogy nincs az a PR-os, aki ezt az állapotot még el tudná adni egyenes derékkal.

– Apa? – kérdezte a fiam, miközben félig ülve, félig fekve a kanapéról nézett rám.

– Igen? – válaszoltam, miközben igyekeztem a legkevésbé viharvert arcomat mutatni.

– Te is nagyon rosszul vagy?

– Nem annyira.

A szépített és egyben önnyugtatásként is eszközölt gondolatmenetet a fürdőszoba felé abszolvált futólépéseim szakították félbe. 

Így lett az este közös, kollektív trauma. Kézről kézre adtuk a lavórt, a fiam közben nagy empátiával simogatta a hátam, amitől egyszerre éreztem magam meghatott apának és végtelenül megalázott emberi roncsnak. Amikor az utolsó erőmmel még azt mondtam neki, hogy „de látod, kisfiam, ebben is együtt vagyunk, ez is egy közös élmény”, ő csak annyit mondott.

– Ez nem élmény, apa. Ez szar.

Ma reggel ott feküdtünk egymás mellett az ágyon, pohár tea a kezünkben, nagyjából úgy nézhettünk ki, mint két háborús veterán, akik túlélték az ellenséges vonalak mögötti poklot. Ő kissé elgyötörten, de már nevetgélve játszotta újra az éjszaka hányós epizódjait, én pedig azon gondolkodtam, hogy valamennyi torzó ellenére a gyereknevelés minden pillanata értékes, még akkor is, ha egy este azzal telik, hogy egy lavór fölött próbálunk együtt túlélni.