Blog, amit soha nem akartam megírni

- Kharón Kompján -

Norovírus - és az apai méltóság diszkrét lebontása

2025. április 16. 19:29 - Kharón Kompján

A nap teljesen ártatlanul indult. Már-már gyanúsan normálisan. Nem volt időhúzás, hiszti a reggeli öltözésnél, nem kellett teljes NASA-mérnöki csapattal kiszámolnom, hogyan egyensúlyozzak egy kávét, egy hátizsákot és egy gyereket az ajtón túlra. A gondviselés ilyenkor mindig csak hátrébb lép, összekulcsolt kézzel figyel, és vár.

Elvittem a fiamat az óvodába, beértem dolgozni, és elindult a nap, mintha minden rendben lenne. Aztán délután csörgött a telefonom. A hangnem az a fajta volt, amit orosz atomtudósok használnak, amikor valami épp felrobbant a közeli részecskegyorsítóban.

– Jó napot, apuka, jöjjön érte, sugárban hány…Még hallottam, ahogy a háttérben a másik óvónő félhangosan felsikolt.

Odarobogtam, felkaptam a gyereket, aki épp a padlón fekve próbált rájönni, hogy most sírjon, vagy elfogadja a sorsát. Hazafelé a kocsiban, miközben a gyerekorvossal konzultáltam telefonon, az egyetlen artikulálható mondata ez volt:

– Apa, én érzem, hogy mindjárt…

A reflexek valóban az életmentő ösztönmechanizmusok csúcsra járatott változatai. Egyetlen másodperc alatt újraértékeltem az emberi mozgáskoordináció és kognitív multitasking fogalmát. Az agytörzsi vészreakciók – a limbikus rendszer „harcolj vagy menekülj” üzemmódja – ilyenkor váltanak át egy harmadik, ritkábban dokumentált állapotba: „egy kézzel tartsd a kormányt, a másikkal pedig hátranyúlva a hányós zacskót úgy, hogy a kárpit is megússza.”

Ekkor jött a ráadás.
A hányás reflexét az agytörzs alsó részén található medulla oblongata (nyúltagy) szabályozza, egészen pontosan annak area postrema nevű kis területe. Ez a régió különleges biológiai szkenner: nem védett a vér-agy gáttal, így bármilyen toxikus anyag, hormonális vagy neurotranszmitter változás közvetlenül ingerelheti. Azonban van egy kevésbé ismert, de annál aljasabb játékos: a szaglás. A szaglóhám sejtjei az orrüreg felső részében helyezkednek el, és közvetlen kapcsolatban állnak a limbikus rendszerrel – többek között az amygdalával (félelemközpont), és a hypothalamusszal (vegetatív szabályozás). Ez az agyi sztrádavonal azt jelenti, hogy egyetlen hányásszag – különösen ha meleg, savas és "testazonos" – szinte azonnal képes aktiválni a hányásközpont idegpályáit. Ezért történhet meg, hogy bár te még csak a kormányt fogod és próbálod hősiesen hátra tartani a zacskót a belvárosi dugó kellős közepén, az orrnyálkahártyád már rég vészjelzést küldött: menekülj vagy hányd le magad! A test ugyanis nem moralizál: nem mérlegeli, hogy most szülő vagy, erős férfi, vagy hogy nemrég ebédeltél. Ha a szaglórendszer elég súlyos ingert érzékel, kémiai vészreakció indul. Ennek neve: reflexes emesis – azaz másodlagos hányási reflex, amit nem saját fertőzés vált ki, hanem a másik ember, nevezetesen a gyereked fiziológiai állapotának szenzoros lenyomata. Vagyis: az apa nem empátiából öklendezik, hanem neurológiai szolidaritásból. Hogy magasabb szellemiségre emeljük a dolgot, ez ... egyfajta evolúciós metafora is lehet a szülőségről.

Nem sokkal később a gyerek már a kanapén feküdt. Hősként dőltem hátra, hiszen ha nagy kínok árán is, de sikerült nem ölbe hánynom magam, túléltük, a kocsi kárpitja is, erősek vagyunk. A gondviselés itt ásított egyet, megint csak hátralépett, és tovább figyelt. Mert aztán jött az én sorom.

A norovírus a világ egyik legtökéletesebben optimalizált vírusa. Evolúciós szempontból azonnali hatású, hatékonyan fertőz, és pontosan olyan tünetekkel dolgozik, amelyek kizökkentik az embert mindenféle strukturált viselkedésmintából. Ez nem csak biológiai támadás, hanem antropológiai dekonstrukció. 
Az apai méltóságot három dolog bontja le pillanatok alatt: egy rosszul sikerült lakásfelújítás, egy óvodai apás táncház, és a pillanat, amikor te is elkapod a gyerek betegségét.

Először csak diszkrét émelygés. Aztán a padló különös, hullámzó mozgása. Aztán a felismerés, hogy nincs az a PR-os, aki ezt az állapotot még el tudná adni egyenes derékkal.

– Apa? – kérdezte a fiam, miközben félig ülve, félig fekve a kanapéról nézett rám.

– Igen? – válaszoltam, miközben igyekeztem a legkevésbé viharvert arcomat mutatni.

– Te is nagyon rosszul vagy?

– Nem annyira.

A szépített és egyben önnyugtatásként is eszközölt gondolatmenetet a fürdőszoba felé abszolvált futólépéseim szakították félbe. 

Így lett az este közös, kollektív trauma. Kézről kézre adtuk a lavórt, a fiam közben nagy empátiával simogatta a hátam, amitől egyszerre éreztem magam meghatott apának és végtelenül megalázott emberi roncsnak. Amikor az utolsó erőmmel még azt mondtam neki, hogy „de látod, kisfiam, ebben is együtt vagyunk, ez is egy közös élmény”, ő csak annyit mondott.

– Ez nem élmény, apa. Ez szar.

Ma reggel ott feküdtünk egymás mellett az ágyon, pohár tea a kezünkben, nagyjából úgy nézhettünk ki, mint két háborús veterán, akik túlélték az ellenséges vonalak mögötti poklot. Ő kissé elgyötörten, de már nevetgélve játszotta újra az éjszaka hányós epizódjait, én pedig azon gondolkodtam, hogy valamennyi torzó ellenére a gyereknevelés minden pillanata értékes, még akkor is, ha egy este azzal telik, hogy egy lavór fölött próbálunk együtt túlélni.

norovirus.png

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://amitnemakartammegirni.blog.hu/api/trackback/id/tr6618841086

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
gyász, trauma, belső átalakulás, pszichológiai fejlődés, érzelmi feldolgozás, mentális struktúrák, emberi kapcsolatok, önreflexió, introspekció, identitáskeresés, belső mozgás, gondolkodási folyamatok, gyászból építkezés, belső erő, személyes blog, filozófiai elmélkedések, pszichológiai mélység
google-site-verification: googlefddb76181fc91ea3.html