A nőnap számunkra kettős élmény. Sajátos pszichológiai liminális tér, amelyben egyszerre vagyunk benne és azon kívül. Rítus és paradoxon. Egy nap, amely az anyák, a feleség, a nagymamák, az unokanővérek, óvónénik és minden női minőség ünnepléséről szól – de mi van akkor, ha a nő, akinek az ünnep valóban szólna, már nincs jelen?
A hiány szociálisan nehezen kezelhető entitás. A társadalmi narratíva azt diktálja, hogy az ünnep azokról szóljon, akik jelen vannak, és mégis, az emberi psziché nem így működik. Az emlékezet nem egy digitális kapcsoló, amit át lehet billenteni „jelen” és „múlt” között. Az agy limbikus rendszere, különösen az emóciókat és memóriát integráló kapcsolata úgy működik, hogy szeretteink neurális reprezentációként velünk maradnak haláluk után is.
A fiam, anélkül hogy tudatosan értené, már most e kettősségben létezik. Számára az anya nem pusztán egy személy, aki már nincs jelen, hanem egy pszichológiai alapzat. Állandóság, amely meghatározza világa érzelmi kontúrjait. Az anyja megőrzött hangja, érintése, illata mélyen kódolt szenzoros memória formájában. Az ilyen korai kötődések a neuropszichológiai kutatások szerint az orbitofrontális kéreg és a ventromediális prefrontális kéreg érési folyamatában játszanak szerepet – vagyis abban, hogyan tanulunk meg szeretni, kötődni, és hogyan szabályozzuk az érzelmeinket.
A gyermekpszichológia egyik legérdekesebb felismerése az, hogy a gyász ebben a korban nem klasszikusan jelenik meg. Nem az elmúlás, hanem a jelenlét újraformálódása az, amit egy kisgyermek megél. Az agy nem felejt, hanem a felnőttekéhez hasonlóan átrendeződik. Kisfiam számára a nőnap nem „a hiány napja”, hanem az új kapcsolódások keresésének napja. Megtanulja, hogy a női jelenlét többféleképpen megélhető.
Amikor ad egy rajzot a nagymamáinak, apró játékot készít az óvónőjének vagy az ovis szerelmének, valamennyi gesztusa mögött ott van valami megfoghatatlan, ami az anyjának szólna, de nem szólhat. Mindeközben nem csak azt tanulja meg mi a tisztelet struktúrája, a gesztusok nyelve, az érzelmek társadalmi artikulációja. Hanem azt is, hogy a kötődés és az elismerés nem vész el, hanem transzferálódik. A nagymamákra, az óvónőre, a környezetében élő nőkre. Ez a folyamat nem csupán egy tudattalan érzelmi kompenzáció, hanem egy kapcsolati mátrix újraformálódása, amelyben a gyerek megtanulja, hogy a női jelenlét nem statikus és nem pótolható, de érzelmileg elosztható.
A nőnap egyedülálló apaként többé nem megoldhatatlan kérdés. Nem a gesztusok egyszerű újraosztása. Hanem annak felismerése, hogy a világ szerkezete, amely korábban egyetlen fókusz köré épült, több pólusúvá vált. Időbe telt mire mindezt nem csupán tudomásul vettem, hanem meg is értettem. Felépítettem és szöveteink közé integráltam, mert csak így lehet új jelentést adni ennek a napnak.
Ma már azon igyekszem, hogy ezt a tanulságot magával tudja vinni, alkalmazva élete későbbi időszakaiban is. Hogy bármikor amikor majd ott áll, egy virágcsokorral a kezében, ne azt érezze, hogy valaki hiányzik, hanem azt, hogy a legklasszabb érzések egyike, hogy tud ki(k)nek adni.
