A fiam egy ideje fél a sötétben. Nem mindig, többnyire este nyolc után, mikor a ház egyfajta belső, sejtszintű lassulásba kezd. Ilyenkor a falak is halkabbak lesznek, a kilincs tompábban kattan, az utcai zajok távolibbá válnak. Mintha a világ egész idegrendszere alvásra készülne. A fiam pedig érzi ezt, és az elalvás előtti utolsó tíz percben bekapcsol benne egy szorongó nyugtalanság.

Az elmúlt hetekben nem a mesék miatt hívott vissza újra és újra, hanem hogy kapcsoljam fel a lámpát. Majd: kapcsoljam le. Majd: kapcsoljam fel, de csak félig. Egyetlen kapcsolón, egyetlen mozdulaton belül akart biztonságot és bizonyosságot. Kontrollt a kontrollálhatatlan fölött.

A gyermeki agy a prefrontális kéreg éretlensége miatt még nem tudja szabályozni a belső szorongást. Az idegrendszer ilyenkor „külső kapaszkodókat” keres, és egy felnőtt keze a kapcsolón épp ilyenné válhat. Egy metonímia, amely valójában nem a fényt, hanem a jelenlétet kapcsolja be.

Egy este - talán fáradtabb voltam, talán türelmetlenebb - ingerülten odaszóltam: „ne kérd már annyiszor, tudod, hogy itt vagyok.” A válaszától egy pillanatra minden idegpályám ledermedt: „De ha alszol, akkor már nem vagy itt.”

Ennek a mondatnak a súlya valahol az álom és az ébrenlét határán nyugszik. Mintha a gyerek számára a szülői jelenlét csak addig volna garantált, amíg az tudatos. A szeretet tehát nem pusztán érzés, hanem aktív éberség. Nem elég ott lenni, tudatni is kell azt. A lámpakapcsoló nem egy tárgy volt, hanem egy rituális újramegerősítés, hogy nincs egyedül.

Azóta másként kapcsolom fel. Másként oltom el a gyerekszoba éjjeli lámpáját. Már nem a fényről szól, hanem kettőnk kapcsolódásról.

Amikor végül elalszik, hosszan ülök még és azon gondolkodom, hány felnőtt él mai napig úgy, hogy senki nem kapcsolja fel a lámpát, ha fél. Hányan hordozzuk magunkkal gyerekkorunk félig felkapcsolt kapcsolóit, ahol a biztonság mindig valaki más jelenlétéhez volt kötve, s ha az a valaki eltűnt, sötét maradt.

Most már tudom, hogy ez a lámpa nem a sötétség/világosság kettősségéről szólt. Hanem egy megfejtésre váró nyelvi üzenet volt, aminek a lényege: „Most is itt vagyok veled.”