Gyerekkorban a világ nem fogalmakkal, hanem gesztusokkal kezdődik. Nem az számít, mit mondanak, hanem hogyan tartják a kezet, hogyan néznek a szemünkbe, milyen hangon szólítanak meg. A szertartások mögötti kötődések nyelve már ekkor, ezekben az érzékeny interakciókban kezd el formálódni. A húsvét számunkra, apa és fia számára, nem vallási protokoll, hanem titkos kommunikációs jelrendszer, amit évente egyszer újra megpróbálunk lefordítani tojásfestéssel, kaláccsal, néhány darab zöld szalaggal, pár csepp parfümmel.
A feleségem halála nem pusztán veszteségként jelent meg az ünnepek szövetében, hanem sajátos ontológiai törésként. Az ünnep atmoszférája, amely addig organikusan képződött körülötte, egyetlen pillanat alatt szerkezetét vesztette. Mert amit ő tett hozzá, az nem csupán gyakorlati szervezés vagy női gondoskodás volt, hanem az ünnep érzékelhető jelenvalóságának architektúrája: színek, melegség, érintések, figyelmi textúra, illatok. Az otthon nem falakból állt, hanem abból, ahogyan a világ körénk simulhatott általa.
Egy ideje nekem kell megkísérelnem újrarendezni egy olyan struktúrát, amelynek nem volt térképe. Hiszen nem verbális koordináták mentén teremtődött, hanem affektív jelenlétek által. Az ő terei nem instrukciókból álltak, hanem rezonanciákból. A húsvéti hiányérzetek nem azt az érzést hívják elő, hogy ő nincs, hanem hogy minden másképp van. Az ünnepek ennek a legfájdalmasabb lenyomatai, mert itt válik érzékelhetővé az a fajta ontológiai hiátus, amit a pszichológia kontingens organizációs űrként ír le – amikor nem tudod, mit hiányolsz pontosan, csak azt, hogy az egész tér disszonáns lett. A kisfiammal együtt ilyenkor nem pusztán emlékeket próbálunk rekonstruálni, hanem új emlékezet koordinátarendszert hozunk létre. Minden cselekedet egyszerre visszacsatolás és újraképzés. Szimbolikus identitásteret generálunk, ahol ő - az anya - rejtetten jelen van, de nem a múltként, hanem az öröklődő figyelem formájában.
A kisgyermek idegrendszere - főként 0 és 7 éves kor között - még nem narratív, hanem szomatoszenzoros. A jelentést nem a mondatokban, hanem az illatokban, ritmusokban és ismétlődésekben találja meg. Minden közösen végzett cselekedet - még a látszólag semmitmondó is, mint amikor megkeverjük az ecetes vízben a piros tojásfestéket - neurális mintázatként íródik be. A gyerek agya azt tanulja meg: „ez az idő más, mint a többi”. Ez az idő különleges. Ünnep. Kettőnké.
Az agykutatás ma már pontosan látja: az emlékezet nemcsak a hippokampuszban tárolódik. A test is emlékezik. Az illatok az amygdalát aktiválják, az érintések a prefrontális kéreg érését gyorsítják, a nevetések oxitocint termelnek. Amikor együtt pucoljuk meg a főtt tojást, mikor együtt nevetünk azon, hogy a festék szétfröccsent az asztalon, vagy amikor megcsodáljuk egymás kezében a kész mintát, akkor valami mélyebb történik. Valami, aminek nincs neve, de van lenyomata. Együtt lenni egy ünnep alatt - kisgyerekkel - valójában idegrendszeri struktúraépítés. Olyan mikrotörténeteket írunk ilyenkor, amelyek később - a világ viharai között - belső kapaszkodókká válnak.
A gyerek számára ezek nem „aktivitások”. Hanem szimbolikus térélmények, ahol biztonságban van, jelen lehet, és ahol a világ - átmenetileg - megáll. Ilyenkor ő is fontos. Ő is alkot. És ami a legfontosabb: valaki ott van vele, nemcsak testben, hanem figyelemben is. Ez az, amit az idő nem tud kimosni. Mert ami ilyenkor épül, az nemcsak a családi hagyomány, hanem a belső biztonság alapszövete.
A locsolkodás - ha lehántjuk róla a szexista torzításokat és a kortárs ironikus gesztusokat - archaikus átmeneti rítus. Olyan kulturális őskép, amelyben a víz nem csupán a megtisztulás, hanem az aktiválás médiuma. A női princípium ilyenkor nem tárgyiasul, hanem megszólíttatik - szimbolikusan. A fiúi gesztus: közelítés, a férfié: figyelmes rítus.
Ahogy mi, apa és fia, ketten elindulunk „locsolni”, valójában egy olyan archetipikus szerepkörbe lépünk be, amely az évezredeken átívelő férfivé válás egyik tétova mozdulatsora. Még ha nem is tudja, mit csinál, a kisfiam testében - gesztusában, mozdulatritmusában, figyelmének fókuszában - egy ősi mintázat aktiválódik. Nem szexuális, nem udvarlási, hanem interperszonális figyelem-gyakorlás. És ez már önmagában ritka valuta a világban, ahol a figyelem algoritmizált, az érintés virtualizált, a találkozás széttöredezett. A pszichológia ezt hívja implikált szocializációnak. Amikor egy gyerek nem elmagyarázva, hanem belehelyezve tanulja meg, hogy milyen belépni egy közös játékba, egy keretbe, ahol nem ő a középpont, de ő is számít. A locsolás során a kisgyerek megtanulja, hogyan lehet udvariasnak, jelenlévőnek, határozottnak lenni anélkül, hogy dominálna.
Közben én is tanulok. Mert apának lenni nem státusz, hanem szerep-finomhangolás. Figyelni rá, mikor csúszik ki a kezéből a vers, mikor szorítja túl a virágot, mikor néz rám megerősítésért. Közben figyelni magamra: nem válok-e túl keménnyé, túl merevvé, túl didaktikussá. Mert a hagyomány nem akkor öröklődik, ha lediktáljuk, hanem ha bele tud simulni a közös élménybe.
A magyar kultúra különös adottsága, hogy - talán a paraszti világ bölcsességéből fakadóan - megőrzött egyfajta rituális időérzéket. A húsvét nemcsak egy ünnep a sok közül, hanem szakrális ritmuskapu, amelyen minden évben újra áthaladunk. És ha kellően figyelünk, mindig mást mutat. Számomra most nem a kalács illata, nem a barkás vázák állása mondja el, hogy itt van, hanem az, ahogyan a fiam néz, amikor végre kimondja a vers végét. Ahogyan rám pillant, hogy mehet-e a locsolás. Ahogyan egy pillanatra belenéz a másik kislány szemébe, mielőtt egy csepp parfümöt rápermetez. Mert a szakrális pillanat ott rejlik a leghétköznapibb gesztusban, ha figyelve végezzük.
Ezek azok a mikromozzanatok, amelyeket a fejlődéslélektan implicit affektív mintázatként tart számon, vagyis olyan érzelmi élménylenyomatként, amelyeket nem tudatos emlékként hordozunk, mégis alakítják, hogyan bízunk, kapcsolódunk, szeretünk életünk során. Amikor lehajolok, hogy megkössem a cipőfűzőjét, nem a mozdulatom a fontos, hanem az a biztonság, amit a testem közelsége hoz. A cipőkötés csak médium. Az idegrendszerem ritmusa - a szívverésem, a mozdulataim sebessége, a hangom mélysége - szinkronba kerül az övével, és ez a szinkronizáció hozza létre azt, amit a kötődéskutatás „biztonságos bázisnak” nevez.
Minden ilyen apró jelenlét - akár egy kiborult kölnisüveg fölötti nevetés, akár egy félremázolt tojásfestés elfogadása - idegrendszeri megerősítés. Üzenet a jövőnek: szerethető vagy, nem kell tökéletesnek lenned. Ez az, amit nem lehet tanítani. Csak továbbadni.
A húsvét tehát nem csupán étkezési szokás, vallási narratíva vagy folklór. Hanem szenzoros identitástőke. Illatokkal, textúrákkal, ismétlődő élményekkel megtűzdelt belső ösvény, amelyen apa és fia végighaladunk - anélkül, hogy mindig tudnánk, merre megyünk. De az irányt nem is kell mindig tudni. Elég, ha ketten vagyunk rajta.
