Anyák napja. Egy nap, amit az evolúció nem írt bele az emberi genom kódjába, mégis, kollektív idegrendszeri válaszokat aktivál. A kisfiam mostanában tanulja, mit jelent az „ünnep”. Nem a szavak szintjén, hanem a szociális kódolás rétegében, ahol a külső szokásrendszerek belső állapotokká alakulnak.

Az óvodában elhangzó dalok, versek, rajzok, színes krepp-papírból gyártott szívek nem csupán eszközök, hanem szociokulturális archetipikus emlékek. Egyfajta közös álom, amit minden évben újrajátszunk, mintha ezáltal stabilizálnánk azt a világot, ahol az „anya” szerepének betöltése feltétlen kellék a gyermek rendben fejlődő világtérképéhez.

De mi van ott, ahol ez a szerep hiányzik? Ahol az édesanya már nem él?

A szituációban van valami fizikai képtelenség, valami groteszk báj: üzleti tárgyalásról sietve érkező férfi, zakóban, túlméretezve, másfél, két fejjel kilógva a széksorokon ülők között, ahol mindenki más anya. Egyedüli apaként, el nem férő lábakkal majdnem kilógok az ünnep kontextusából, közben mégsem. Mert a közösség, az óvónők, a gyerekek és az édesanyák csendes szolidaritással és befogadással vesznek körbe. Nem túlzóan, nem részvéttel, hanem finoman koordinált empátiával. Olyannal, amit nem lehet tanítani, csak viselni. Egy kis időre úgy érzem, hogy a széken, az óvoda közepén ülve, az anyák ünnepén, ahol nemcsak apa vagyok, hanem férfi is, akinek az idegrendszere naponta újradefiniálja, mit jelent női távollétben apának lenni, egy kicsit megpihenhetek.

A műsor végén a fiam mosolyogva, rajzzal a kezében jön felém. Nem keresgél, tudja, hová tart. A papíron krikszkraksz szívek, féloldalas alakok, napsárga spirálok. Megáll előttem, a térdemnek támaszkodik, úgy néz rám, mintha most ő lenne a felnőtt, és azt mondja:

–  Ez a tiéd is.

Mindketten tudjuk, hogy az ajándékoknak más a címzettje. Én az a kapu vagyok, akin át a rajz mégis eljut oda, ahol már senki sem tudja kinyitni az ajtót.

Otthon van egy „anyásdobozunk”. Nem szentély, nem relikviagyűjtemény, hanem egy érzelmi letéti hely, ahova a kisfiam időről időre elhelyez olyan holmikat, amiket már nem tud fizikálisan odaadni az édesanyjának. A rajz és a krepp-papírszív is belekerül, a doboz lezárul, de valójában minden alkalommal kinyílik valami más. Ahol az emlékek és az érzések a történések nyomán „feldolgozható” impulzusokká alakulnak.

A doboz és én valójában médiumként funkcionálunk. Befogadó térként, a transzmisszió eszközeként. Olyan érzelmi vezető közegek vagyunk számára, amin keresztül a feleségem elvesztése után is folyamatban maradhat az anyához való viszonya. Mélypszichológiai értelemben ez nem helyettesítés, hanem átvezetés. Egyfajta belső idegpálya-újrahuzalozás, ahol az érzelmek nem szakadnak meg, csak másik útvonalon közlekednek. 

Az anyák napja így lesz nálunk neuropszichológiai tanulmány. Egy terep, ahol figyelni lehet, hogyan dolgozik egy közösség és a gyermeki agy egy másik térképpel. Hogyan lehet navigálni egy olyan világban, ahol a legelső referencia-pont már nem látható - és mégis: van irány, van kötődés, van történet. Csak az másképp íródik.