Vannak fájdalmak, amelyek nem beszédjeinkben, hanem hallgatásainkban laknak. Nem könnyező szemekben, hanem a szoruló gyomorban. Nem panaszban, hanem feszes vállizmokban, térdhajlatba rejtett reszketésben, alvásba dermedt gondolatokban. Az emberi szervezet nemcsak hordozza, hanem építi is a fájdalmat, ha annak nem nyitunk kivezető csatornát.

A neuropszichológia és a pszichoszomatikus orvoslás évek óta kutatja, miként válik a kimondatlan érzelem testi tünetként jelenlévővé. A limbikus rendszer, különösen az amygdala és a hippocampus, kulcsszerepet játszik az érzelmek és a memóriák összekapcsolásában. Amikor egy trauma vagy veszteség feldolgozatlan marad, az idegrendszer nem tudja elraktározni azt múltként: a jelenben marad, és finom idegi parazitajelenségként terheli meg a nap minden pillanatát.

Az el nem sírt könny gyakran vegetatív idegrendszeri átkötések formájában jelenik meg: alvászavar, izomgörcs, nőknél menstruációs problémák, emésztési zavar, légzési nehezítettség, szívritmuszavar. Amit nem dolgozunk fel mentálisan, az nem tűnik el: testi szinten keres utat. Az idegrendszer és a vegetatív szabályozás ritmusát zavarja meg, mintha a fájdalom újra és újra megpróbálna megnyilatkozni, de már nem szavakban, hanem tünetekben.

Ez nem "pszichés" betegség, hanem teljes testi jelenléttel járó szenvedésforma. Az el nem sírt könnyek tehát nem tűnnek el, hanem beépülnek. Mert a könnyezés nemcsak reakció, hanem felszabadulási mechanizmus: az oxitocin és endorfin szabadul fel, csökken a stresszhormon-szint, javul a paraszimpatikus aktivitás. Vagyis a sírás élettani szinten is a feldolgozás kezdetét jelenti.

Amikor nem sírunk, nem gyászolunk. Amikor nem gyászolunk, nem engedjük el. Amikor nem engedjük el, bent reked. A kör bezárul, szétzilálja az idegrendszer ritmusát. A test, mint hangtalan napló, megőrzi és folyamatosan újrameséli azt, amit nem volt bátorságunk megélni.

A feldolgozás tehát nem "idő" kérdése, hanem a narratíváé. A trauma nem "kiürül", hanem át kell írni. Ehhez azonban először meg kell engedni magunknak azt, hogy eljuthassunk a könnyekig.

A modern pszichoneuroimmunológia szerint az el nem sírt könnyek - vagyis a feldolgozatlan érzelmi traumák - nem csupán passzívan bennünk rekednek, hanem aktívan újraszervezik testi működésünket. Azoknál, akik nem tudják az érzelmeiket verbalizálni, gyakrabban alakulnak ki gyulladásos betegségek, hormonális zavarok, vagy autonóm idegrendszeri diszregulációk. A test ilyenkor egyfajta érzelmi nyelvvé válik, a tünet a kimondhatatlan fordítása.