A pillanat, amikor a gyerek először találkozik a kudarccal, olyan, mint egy antropológiai rítus: beavatás, amely átlépteti őt egy új létállapotba. A világ addig biztonságos, koherens narratíva volt számára, ahol az erőfeszítés és az eredmény közötti összefüggés egyértelmű. Aztán jön az első törés.

Valami nem sikerült. Talán egy verseny, egy játék, egy alkotás, széthullott egy óvodai barátság. Valami, amit fontosnak gondolt. Valami, amiben hitt. És a világ hirtelen már nem igazságos.

Ez az a pillanat, amikor egy apának pontosan tudnia kell, mit tesz.

A szülői attitűd ezen a ponton két szélsőség között lavírozik. Az egyik véglet a védelmező hiperpatriarchális attitűd: "Semmi baj, nem számít, nem is volt fontos!" - mintha a kudarc puszta létezése tagadható lenne. A másik a spártai pragmatizmus: "Keményebbnek kell lenned, az élet nem kegyelmez!" - mintha az érzelemmentes páncél lenne az egyetlen válasz.

Mindkettő torzít. Mindkettő redukál. A gyereknek nem az a feladata, hogy elkerülje a kudarcot, hanem hogy megtanulja értelmezni.

Amikor a fiam először szembesült ezzel az élménnyel, pontosan láttam az arcán azt a zavarodottságot, amit a kognitív disszonancia első fázisa hoz: miért történt ez? Hogyan történhetett?

Itt lép be az apa szerepe. Nem a válaszok kimondásával, hanem a kérdések érvényességének megtartásával.

"És most mit fogsz csinálni?" – kérdeztem tőle.

A szemében ott volt a fájdalom és a bizonytalanság, de a kérdés teret adott neki. Nem vitattam el az élményét, nem bagatellizáltam. Csak egy irányba toltam: az élet nem igazságos, de ez nem csökkenti az értékét. 

A kudarc nem egy fal, hanem egy híd. Ez az, amit a legtöbb ember rosszul értelmez. A kudarcot végállomásként látják, pedig az egy interakció a világgal. Olyan jelzés, amely rámutat a fejlődés irányára. És az apa (anya) szerepe az, hogy ezt láthatóvá tegye.

Ha túlzottan védeném, megfosztanám a tanulástól. Ha túl kemény lennék, megfosztanám a hite erejétől. A középutat kell megtalálnom: elég fájdalmat engedni, hogy tanuljon, de elég támogatást adni, hogy ne essen szét.

A kudarc nem egy státusz, hanem egy állapot. Egy átmenet. És ebben az átmenetben az én dolgom nem az, hogy elvegyem a fájdalmát, hanem hogy megtanítsam, hogyan formálhatja erővé.

Aminek az a lényege, hogy élet nem (mindig) igazságos. De ennek ellenére érdemes küzdeni.

Mert ha megtanulja ezt az egyetlen dolgot, akkor az életében soha többé nem fogja a vereséget az identitása részének tekinteni.

És akkor nyert. Akkor is, ha éppen veszített.