Kevés dilemmában sűrűsödik annyi neurokémiai, pszichológiai, etikai és relációs feszültség, mint abban a kérdésben, vajon tekinthető-e hitelesnek, érvényesnek, valóságig érőnek egy olyan ember érzelmi jelenléte, aki antidepresszáns farmakon hatása alatt éli a mindennapjait. Vajon amit átél, amit mond, amit viszonoz vagy tagad, az "ő"-e, vagy csupán egy neurokémiai kompenzáció produktuma, egy mesterségesen hangolt énkonstrukció?
... vajon amikor valaki elmarad egy ölelés viszonzásával, amikor a gyerek érintése elől elhúzza a kezét, mert „most nincs türelme / affinitása hozzá” - akkor vajon ezek az érzelmek hiányai, vagy csak az érzelem kifejezésének átmeneti gátlásai? Hol húzódik a határ aközött, hogy valaki nem tud, vagy egyszerűen nem akar kapcsolódni?
Az antidepresszánsok, különösen a szelektív szerotonin-és norepinefrin- visszavétel-gátlók (SSRI-k és SNRI-k), nem csupán az affektusok intenzitását modulálják, hanem a szociális és kapcsolati inputokra adott neuroaffektív válaszok strukturális mélységét is. A bél-agy tengelyen keresztül ható neuroinflammatórikus mechanizmusokat is célozó újabb szerek tovább árnyalják ezt a képet, hiszen újabban az antidepresszáns farmakológia nem pusztán a neurotranszmitterekkel dolgozik, hanem az összetett immun-neuroendokrin rendszer pszichoszomatikus homeosztázisával.
Egyszerűbben fogalmazva: az antidepresszánsok nem csupán a hangulat ingadozásainak „szintjét” szabályozzák - nem csak azt tompítják, hogy mennyire vagyunk szomorúak vagy feldobottak -, hanem azt is befolyásolják, hogyan reagálunk másokra érzelmileg, mennyire vagyunk képesek egyáltalán befogadni vagy árnyaltan értelmezni a hozzánk intézett szavakat, gesztusokat. Az „affektusok intenzitásának modulálása” tehát azt jelenti: kevésbé csapnak föl a heves érzelmi kilengések, de ezzel együtt - és itt a kérdéses pont - sokszor a finomhangolás is veszít az érzékenységéből. Egy kedves mosoly vagy rejtett sértettség jele már nem mindig váltja ki ugyanazt a visszhangot az agyban - vagy legalábbis nem olyan teljességgel, mint gyógyszer nélkül.
A szociális és kapcsolati inputokra adott „neuroaffektív válaszok struktúrája és mélysége” pedig arra utal, hogy nemcsak az a kérdés, hogy valaki érez-e valamit, hanem az is: mit és hogyan? Egy antidepresszánssal kezelt agy másképp „térképezi fel” a környezetének érzelmi jeleit - lassabban, tompábban vagy épp kiegyensúlyozottabban, attól függően, hogy hol jár a hatásgörbe. Így a szeretet kifejezése vagy a viszonzása nemcsak akarat kérdése, hanem neurokémiai alkuk eredménye is lehet.
Az újabb, fejlettebb antidepresszánsok - főként azok, amelyek már nemcsak a szerotonin vagy a noradrenalin lebontását gátolják - komplexebb rendszereket céloznak. Egyre több kutatás mutatja, hogy a depresszió nem pusztán „kémiai egyensúlyzavar” az agyban, hanem gyulladásos folyamatokkal is összefügghet. Ezek a „neuroinflammatorikus” folyamatok nem csak az agyat érintik, hanem gyakran a bélrendszerből indulnak ki: a rosszul működő emésztőrendszer, az egyensúlyát vesztett mikrobiom, a krónikus gyulladás apró, rejtett tűzfészkei az idegrendszer működésére is rányomják a bélyegüket. Itt jön be a képbe a bél-agy tengely: egy kétirányú információs autópálya, amelyen keresztül az immunrendszer, a hormonális rendszer és az idegrendszer folyamatosan kommunikál. Ha ez a rendszer megbillen, nemcsak a fizikai állapotunk romolhat, hanem az érzelmi stabilitásunk is.
Az újabb antidepresszánsok egy része ezért már nem kizárólag a neurotranszmitterek szintjét szabályozza - azaz nemcsak a „hangulati hírvivő molekulákra” fókuszál -, hanem az egész pszichoneuroimmun rendszerre hatással van. Ez azt jelenti, hogy az érzelmi és testi állapotokat nem elválasztott egységként kezeli, hanem egyetlen összefüggő ökoszisztémaként. A cél nem csak a hangulat emelése, hanem az egész ember érzelmi, immunológiai és idegi „egyensúlyának” finom visszahangolása.
Ez azonban - ahogy minden komplex rendszerbe való beavatkozás - nem veszélytelen. A hatás lassan alakul ki, gyakran kiszámíthatatlan mellékhatásokkal. És nem mindenkinél hozza el a kívánt egyensúlyt. Van, akinél elcsitul a szorongás, de elcsitul vele együtt a vágy is. Van, akinél megszűnik az öngyötrés, de elhal a benső késztetés a másik ember mély, érzelmi átölelésére is. Ezért kell tudnunk: amikor valaki antidepresszánst szed, nem csupán a hangulata változik meg - finomhangolás történik az egész emberi viszonyulás mélyrétegeiben is. És nekünk, akik mellette élünk, ehhez az újrahangolt lélekhez kell viszonyulnunk - nem mindig tudva, hogy éppen ő szól hozzánk, vagy a molekulák halk kompromisszuma. Olyan ez, mint amikor egy ismerős dallamot egy másik hangnembe transzponálnak: a szerkezet ugyanaz marad, de a hatás más. És miközben próbáljuk felismerni a régi motívumokat, gyakran elbizonytalanodunk: vajon tényleg ő az - vagy csak egy jól működő árnyalata?
A kérdés tehát nem pusztán az, hogy "valódi-e" az érzelmi megnyilvánulás, hanem hogy mit nevezünk valódinak egy olyan ember esetében, akinek a tudatállapota szisztematikusan modulált? Egy antidepresszáns hatása alatt a limbikus rendszer aktivitása, a PFC-gátlási mechanizmusok és a hipotalamusz-hipofízis-
A dilemma lényege tehát abban áll: ha kapcsolatban élek valakivel, akinek az érzelmei farmakológiai alapon hangoltak, vajon elfogadom-e ezeket az érzelmeket valósaknak, sajátjáénak, felelősség-elhárítás nélkül?
Az egyik oldalon a teljes felmentés áll: "Ő nem tehet róla, hiszen nem önmaga." A másik oldalon a rigid felelősség-kijelölés: "Aki cselekszik, az vállalja, függetlenül attól, hogy milyen neurokémiai állapotban tette." A valóság azonban kontingens, sűrűségekkel, fokozatokkal és rétegzettséggel terhelt tér.
Ha valaki antidepresszáns hatására elveszti a libidóját, a kognitív élességét, vagy a reziliens énhatár-megtartását, akkor nem az érzelmi hűtlenségért vagy empátiadeficitért kell őt megítélni, hanem azért, hogy felismeri-e ezt a változást, és cselekszik-e ez alapján. Tudatos-e? Kapcsolatban van-e önmagával? Milyen minőségű a reflexiós képessége?
A szerethetőség nem az ideális neurokémiai egyensúllyal kezdődik, hanem azzal, hogy valaki felelősséget vállal a saját működéséért.
Az antidepresszáns szedő én tehát nem föltétlenül kevésbé valódi, mint a többi én-állapot. Az a mód, ahogyan kapcsolatba lép a külvilággal, ahogyan kommunikál, ahogyan számot ad a működéséről dönti el, hogy az érzelmei validnak tekinthetők-e. Nem a molekula, hanem a tudatosság a mércénk.
Ezért amikor azt a kérdést tesszük fel: lehet-e egy antidepresszáns-szedő emberrel valódi kapcsolatban élni?, a válasz nem a molekulában, hanem az emberi integritásban keresendő.
Aki jelen van, reflektál, felelősséget vállal - az valódi, akármit is szed. Aki eltűnik a képletből - az akkor is hiányzik onnan teljes vállszélességgel, ha tökéletes a szerotoninszintje.
