Volt idő, amikor meg kellett tanulnom újra apává válni. Nem azért, mert előtte nem voltam az, hanem mert elveszítettük, aki addig a másik fele volt családi történetünknek. Az anyát, a másik szülőt, a társat, feleséget. Hirtelen minden gesztus, minden érintés, minden gondoskodás egyetlen kézbe zuhant. Az én kezembe.

Az apaságra vonatkoztatottan ma már ez nem veszteségként szólal meg bennem, hanem átalakulásként. Építkezésként. Az apaság felsőbb szintjeként. Egy új minőség, ami nem fátyolosabb vagy törékenyebb, hanem mélyebb és rétegzettebb a korábbinál. Gazdagabb.

Egy kisfiú apukájaként nemcsak azt tanultam meg, hogyan kell egyedül öltöztetni, fésülni, hányást feltakarítani, lázat levinni, uzsonnát csomagolni, körmöt vágni, szálkát ujjból kiszedni, sebet lekezelni vagy mesét improvizálni reggeli rohanás közben. Hanem azt is, hogyan kell úgy jelen lenni, hogy közben magamra öltöm az anyai funkciók teljes érzelmi skáláját. Nem pótolva azokat, hanem integrálva.

Megtanultam másként érinteni. Amely a gesztuson túl súlyozott kommunikációs tér lett közöttünk. Nemcsak szeretetkifejezés, hanem biztonság. Szabályrendszer. Rituálé. A kezem súlya, hője, ritmusa mást jelent most. Az ölelésemnek szerkezete lett. Az esti jóéjt puszi időzített kulcsmozzanat. Szertartás, amiben valami mély bizalom vetítődik vissza rám: a hite, hogy ott vagyok, és maradok is. Ő lett az én hitem is. 

Az apaság számomra (ma már) nem identitáscímke, hanem állandó tanulási folyamat. Beavatódás egy szavakkal nehezen megformálható érzelmi térbe, amit a veszteség fájdalma nyitott meg, de amit a hétköznapok szeretete formál tovább. Az, hogy minden mozdulatban benne van maga a hiány is, nem vesz el értékéből. Nem válik  kevesebbé, deformálttá, inkább pontosabb lesz. Élesebb. Tisztább.

A fiammal ma már pillantásokból, mikrorezdülésekből is értjük egymást. Tudja, mikor jövök haza, anélkül hogy megmondanám. Tudom, mikor sírt az óvodában, akkor is, ha el akarja titkolni. Apaságom nem a férfierő hagyományos narratíváira épül (arra is persze, hiszen ma még a szemében "apa a legerősebb" a világon), hanem a rugalmas figyelemre. Az érzelmi elérhetőségre. Arra, hogy a gyerek nemcsak szeretetet kér, hanem ritmust, következetességet, beláthatóságot, rugalmas kereteket is.

Megtanultam főzni. Nem a receptkönyvek szerint, hanem úgy, hogy tudjam: mikor kell édesebbre, mikor ropogósabbra készíteni valamit. Megtanultam válaszolni, akkor is, amikor úgy érzem, nincsenek válaszaim. Megtanultam nézni, figyelni úgy, hogy ne érezze tolakodásnak. Hagyni őt szabadon szeretni az anyját - emlékekben, rajzokban, fényképeken, kérdésekben, újra előbányászott, közösen nézendő videó felvételeken át - anélkül, hogy beleszakadjak.

Apaságom olyan létforma, amely a gyász rétegeire épül, de a szeretet hordozóközegében formálódik. 

Apának lenni ma számomra azt jelenti, hogy olyan működésmódokat, érzelmi reflexeket, gondoskodási mintákat kellett magamban kibontanom és elérhetővé érlelnem, amelyeket a hagyományos társadalmi szereposztás az anyákhoz rendel. Nem kaptunk kész mintákat hozzá, ezért nem másolhattam kívülről, belülről kellett megteremtenem őket a fiam segítségével. Ezek az új struktúrák nemhogy gyengítettek férfi mivoltomban, épp általuk váltam mélyebbé, teljesebbé. Nemcsak apa vagyok, hanem jelenlévő, reflektáló, érzelmileg gazdag ember. Aki tanul, változik, és vállalja annak minden súlyát.

Mindezekért számomra az apák napja nem pusztán ünnep, hanem tanúságtétel is egyben. Csendes megerősítés arról, hogy jó úton járunk. Ketten. Együtt.