A "férfi" bennem jelenleg egy intersticiális állapot, egy absztrakt forma, ami időnként élesen előtűnik – egy illat, egy hangszín, egy gesztus, egy női tekintet nyomán –, de aztán gyorsan vissza is húzódik az árnyékba. Nem azért, mert ne lenne ott, hanem mert nincs környezet, amely legitimálná a jelenlétét. Mondhatnánk azt is, hogy olyan manifesztáció, amelynek társadalmi validációja – jelenlegi keretek között – egyszerűen nincs. Eloszlási görbe szélén halványan pislákoló pont, melynek megjelenési valószínűsége valahol 5% és 10% között mozog.
Az életem szigorúan strukturált szerep-kontingens konstrukció, ahol az apa és a vezető karaktere betölti az összes létező teret. Az anya helyére egy absztrakt entitás lépett, amit fegyelmezetten, tűpontosan, gondos figyelemmel próbálok reprezentálni, bár valójában ez mindig egy aszimptotikus közelítés marad. Egy férfi bizonyos szerepeket átvehet, de vannak funkciók, amelyeket soha nem tud teljes mértékben betölteni. Hasonlóan ahhoz, mint, ahogyan egy ruhadarabot rá lehet igazítani egy másik testalkatra, de az illeszkedés soha nem lesz tökéletes.
Azt mondják, hogy a hűség egy döntés. Tudatos aktus, amelyben az ember kijelöli a határokat, és ehhez tartja magát. De mihez marad hűséges az, aki egy olyan kapcsolathoz kötődik, amely már nem létezik? Olyan fogadalomhoz, amelyet nem lehet tovább betartani, de feloldani sem?
Mi történik mindeközben a vággyal? Ha a férfi jelenléte nem internalizálható, hogyan kezelhető és értelmezhető a vágy?
A vágy nem tűr statikusságot. Nem elméleti konstrukció, nem távoli absztrakció, hanem biológiai realitás, neuroendokrin dinamika, amely nem kér engedélyt. Megjelenik. Az ösztönök nem várják meg, amíg a lélek utoléri őket. A hormonok nem kérdezik, hogy eljutottam-e a nyitás állapotába? És amikor a tavasz érkezik, a biológia kíméletlen következetességgel végzi a dolgát. Néha lüktetően, követelőzőn, máskor észrevétlenül szövi át a percepciót, egy beszélgetés közben fellépő alig észrevehető ritmusbeli törésben, egy mozdulatban, amelyet a tudat már azelőtt dekódol, mielőtt a reflexió elérné. Egy pillanatban, amikor és ahogyan egy nő rám néz. Alternatív valóságot nyitva meg a tudatomban, amely aztán néhány másodperccel később visszahajlik önmagába, elnémul, mert a jelenlegi struktúra nem engedi az átjárást. Megtörténik a felismerés, melynek nincs következő lépése. A vágy ebben az állapotban még nem cselekvés, nem keresés, nem válasz. Hanem egy transzformációs tér. Pszichodinamikai közeg, amelyben az én újrarendeződik. Nem egy irányba mutat, hanem minden irányba – egyelőre céltalanul, csak létezik. Léteznie kell. Mert az ember nem ott akad el, ahol nincs vágy, hanem ott, ahol az már nem tud mozdulni.
A hozzám közelállók számára mindez nehezen értelmezhető. Azt gondolják, a vágy egy bináris struktúra, vagy betöltődik, vagy szenvedést generál. A világot szeretjük narratív keretek között értelmezni. A történetekben van kezdet, konfliktus, feloldás és végkifejlet. A továbblépés azonban nem időhöz kötött aktus, hanem bemeneti paraméterekhez kötött átalakulás, amelyben a belső dinamikák újrastrukturálják a jelentésképzést. A világ nem azért változik meg, mert letelt a gyászidőszak – hanem mert egyszer csak egy ponton valami új válik relevánssá. Az emberek ezt várják el a gyászolótól is. Hogy egy bizonyos pont után „újra nyisson”.
De mi van, ha a vágy maga az átkelés? Ha nem a lezárás hiánya, nem funkcionális deficit, hanem egy olyan köztes állapot, amely nem arra hivatott, hogy sürgősen megoldódjon, hanem arra, hogy megtörténjen benne valami. A kérdés nem az, hogy hogyan lehet ezt az állapotot megszüntetni. A kérdés az, hogyan lehet benne maradni anélkül, hogy visszarántana vagy előrelökne bármi olyanba, amire még nem állok készen. Mert a vágy nemcsak elvezet valahova, hanem önmagában is formál.