Apáinkat nem tanították meg sírni. Családjainkban a fájdalom nem volt artikulálható nyelv. Volt helyette tea, pálinka, erkélyajtón kifújt cigarettafüst, és egy fél pohár víz az éjjeliszekrényen, amit soha senki nem ivott meg, de mindig ott volt. Akár egy emlék, ami nem akar emlékké válni. Csak ott marad.

Később jöttem rá, hogy az nem víz volt. Hanem gesztus. Titkos mondat, amit nem lehetett kimondani, de el lehetett helyezni az éjjel szomjúságában. Hogy „itt vagyok, ha felébrednél”.

Gyerekkori otthonunkban az érzelmeknek nem volt hangja, csak formája. A csend volt a közvetítőnyelv. Minden mozdulat kódolt mondat: a szőnyeg igazgatása = „ne haragudj”; a fiók halk becsukása = „sajnálom”; az ebéd közbeni csönd = „nem tudom, hogy legyél-e vagy ne legyél az, akivé válni akarsz, mert én sem tudtam”.

Sokáig azt hittem, ezek nem elégségesek. Hogy a szeretetet mondani kell. Hogy az intimitás kimondott jelenlét. Aztán egy régi beszélgetésnél valaki azt mondta: az érzések első nyelve a szomatikus viselkedés. A test tudja, amit a száj nem mer.

Mióta szülővé váltam, időnként észreveszem magamon, hogy ugyanúgy mozdulok, mint apám. Olyankor is, amikor nem akarok. Fiam az alig 5 évével kiborulása közben valami szíven ütő szemtelenséget mond, a testem pedig előbb feszül meg, mint hogy gondolkodnék. Reflex. Nem harag, csak örökség. Végtelen öröklött reflexlánc, amiben a szeretet néha ijedtségnek öltözik. Azonban én már tudok mást is. Azt, hogy a fájdalom nem mindig harag, hogy az idegesség néha féltés, és hogy a csend mögött mindig ott van egy történet, amit valaki nem mert elmesélni.

Kettőnk történetei már nem maradnak hangtalanok. Számomra az érintés és a dolgok megbeszélése, kimondása nem gyengeség, hanem biztonsági üzenet a jövőnek: nem fogod egyedül tanulni a csend nyelvét.

A generációs láncban én vagyok a első, aki már képes megszólalni. Aki érti, hogy a közösen megbeszélt és kimondott dolgok mögötti szeretet nem csupán jelen idejű gyógyulás, hanem az utánunk következő generációk induló biztonsága is.