A filmben a palack metafora. A levelek nem válaszra váró üzenetet hordoznak, hanem a megrekedt feldolgozhatatlanság mementóját. Henger alakúan tárgyiasítják a gyászt, amelyek a verbalizálhatatlanhoz keresnek fizikai formát, hogy kívül helyezhető, "üvegbe zárható" legyen a veszteség.
Garrett nem kapcsolódni akar, hanem leválni. Darabonként választja le emlékeit, amelyeket nem integrálni próbál, hanem kirekeszteni. Ezért válnak tengerbe dobott üzenetküldései radikálisan egyszemélyes vallomássá. Theresa, aki megtalálja ezeket, a trauma másodlagos hordozója. A történet nem beteljesedik általa, hanem elmozdul; tágul az önreflexiók tere és spektruma.
A film végső állítása tehát nem a szerelem mindenhatóságának romantikus pátosza, ahogyan évekkel ezelőtt hittem, hanem a pszichológiai érettség finom megértése: vannak fájdalmak, amelyek nem rólunk szólnak, de rajtunk keresztül felfejtődve érkeznek meg a partig. Az ilyen fájdalmakat nem birtokolni kell, hanem felismerni bennük azt a paradox igazságot, hogy néha nem megoldásra várnak, hanem tanúra.
Képi- és hanganyag: Message in a Bottle - 1999.
Szinkron: Kovács Nóra
