Amióta a fiam megszületett, másként tekintek a szavakra. Mert minden mondóka, minden ritmikus vers amit neki mondok, nem csupán játék - idegrendszert építünk vele. A gyermekversek az első hangzó térképek, amelyeken egy fejlődő agy eligazodik. Miközben ismételgetjük a sorokat, valójában a fonológiai tudatosságot, a memóriahorgonyokat és az érzelmi önszabályozás alapmintáit húzzuk meg benne. A ritmus és a rím egyszerre edzi a Broca- és Wernicke-területeket, erősíti az auditív kortex szinaptikus kapcsolatait, és közben finoman hangolja a limbikus rendszer stresszkezelő mechanizmusait is.
Egy kisgyerek számára a vers még nem jelentést hordoz először, hanem biztonságot. Az ismétlődés megnyugtatja, a ritmus összeköti a külső világot a belsővel. Amikor azt látom, hogy a fiam egy-egy mondóka hallatán ösztönösen elmosolyodik, vagy együtt mormolja velem a rímeket, tudom: éppen egy darabka érzelmi stabilitást írunk az idegrendszerébe. A ritmusok és a szavak, amelyek most a játék részei, később majd belső erőforrások lesznek. Ahogyan nő, és a világ egyre hangosodó zaja között kell majd megőriznie a belső rendjét, ezek az egyszerű dallamok és szavak lesznek az első védelmi vonalai. Nem lesz tudatos, honnan ismerős az a ritmus. Csak tudni fogja, hogy valahol mélyen, ott van benne. Ezért olvasok időnként neki mese helyett / vagy mellett gyermekverseket is esténként. Nem azért, hogy szórakoztassam. Azért, hogy legyenek benne olyan hangminták, amelyek akkor is tartják majd, ha az élet egy nap elkezd kilengeni körülötte. Talán magam is ezért vonzódom ma is ösztönösen a költészethez. Mert amit gyerekként ritmusokba csomagolva kaptunk, azt felnőttként szavakba öntve próbáljuk meg visszafejteni: kik vagyunk, és hogyan maradhatunk egészben a világ széttartó áramlataiban.
A vers nem csupán szöveg, hanem intellektuális és emocionális detonáció, egyfajta sűrített univerzum, amely a nyelv legmélyebb rétegeibe hatol, és ott idéz elő visszhangokat. Míg egy regény vagy egy esszé hagyja, hogy a gondolatok kibontakozzanak, kontextust kapjanak, a vers radikálisan tömörített formában, szimbólumokon, metaforákon, asszociációs láncokon keresztül aktiválja az olvasó tudatalattiját. A vers poliszémikus szövegképződmény, azaz egyszerre több jelentéssíkon mozog, és ennek köszönhetően minden újraolvasásnál másként rezonál.
A költészet kognitív és pszichológiai síkon is különbözik minden más írott műfajtól. Az emberi agy a narratív struktúrákra van kalibrálva, történetekben gondolkodunk, linearitást keresünk. A vers azonban dekomponálja ezt a struktúrát, és azt követeli meg, hogy az olvasó saját magában hozza létre az értelemképző mintázatokat. Ez egyidejűleg aktiválja a prefrontális kérget és a limbikus rendszert, azaz az analitikus és az érzelmi feldolgozást egyszerre. Egy jól elhelyezett enjambement (sorközi törés), egy váratlan szinesztézia (érzékek keveredése), vagy egy frappáns metafora szinte neurológiai sokkhatást vált ki, mert az agy új kapcsolódási pontokat kénytelen létrehozni, hogy dekódolja az üzenetet.
A magyar irodalom különösen erős a költészetben, mert kollektív traumák, kulturális átörökítések, hatalmas szenvedélyek és identitáskonfliktusok tömör lenyomatai rejlenek a versekben. Ez a nyelvi szövet a túlélés egyik eszköze, egy kódolt módja annak, hogy az egyéni és közösségi élményeket szimbolikus formában továbbörökítsük.
József Attila versei például a pszichoanalitikus olvasat számára kimeríthetetlenek. Szóképei, a korai anya-vesztés, a borderline személyiségjegyek, a szegénységből fakadó neurózis mind szimbolikus formában törnek fel a költészetében. A Kései sirató vagy az Eszmélet nemcsak szépirodalmi, hanem pszichodinamikai dokumentum is, amely megmutatja, hogy milyen az, amikor valaki a saját tudatának örvényében bolyong.
Ady Endre ezzel szemben nem a dekonstrukció, hanem az eksztázis költője. Nála a vers nem elemző eszköz, hanem rituális felajzás, önmaga mámorba ringatása. A szinesztéziái („selyem sikoltás”, „arany csönd”), a dekadens életérzés, a folyamatos „beteg, beteg, beteg” refrén egy mélyen szomjazó én lenyomata. A lírai én nála egy perverzióval határos önimádatba fulladó entitás, aki mégis kívülről analizálja saját dekadenciáját.
Kosztolányi Dezső másik dimenzió. Nála a humor az egyik legerősebb költői eszköz, de ez a humor ontológiai mélységgel bír. A Hajnali részegség vagy az Esti Kornél-versek nemcsak szójátékos bravúrok, hanem a lét groteszk abszurditásának esszenciái. Kosztolányi az egzisztenciális feszültséget humorral operálja ki az olvasó tudatából - míg mások megrendíteni akarnak, ő elbizonytalanít.
Kiemelhetnénk Romhányit, a rímhányót is nyelvi játékosságával...a lista végtelen.
A vers olyan, mint egy mentális meditációs objektum. Ugyanaz a sor új és új olvasatokat kínál, attól függően, hogy éppen milyen életszakaszban járunk. Egy regény elmesél egy történetet, és ha végigolvastuk, a történet lezárul. Idővel definiálhatjuk mondanivalóját másképpen is, de szűkösebb keretek között. Egy vers azonban minden újraolvasásnál radikálisan másik dimenziót nyit meg, mert értelmezési spektruma végtelen.
Feltehetőleg én is ezért térek vissza újra és újra a költészethez. Minden olvasás egy kísérlet önmagam dekódolására. Egyes költeményeket egy idő után úgy tudok fejből, mint egy mantrát, nem azért, mert tudatosan memorizáltam őket, hanem mert beleégtek a nyelvi és érzelmi struktúráimba. A versek agyunk legősibb feldolgozási mechanizmusát célozzák meg. A ritmus, a rím, az ismétlődés mnemonikus horgonyokat hoz létre, és ezek a horgonyok segítenek értelmet adni a kaotikus világnak. Mert a világ összetettebb, mint amit prozódiai eszközökkel meg lehetne ragadni. És a vers pont azzal képes rendet teremteni, hogy elhagyja a rendszert. Talán éppen ez a költészet legnagyobb paradoxona és legnagyobb ereje is.
